Missziói történetek: A Cserepka-házaspár Bolíviában

Cserepka János és Cserepka Jánosné dr. Ilonka Margit

Kép forrása

Álomtól csodáig

Ki ne álmodozott volna még soha arról, hogy egyszer beutazza a világot? Megnézze az Eiffel-tornyot és a New York-i Szabadság-szobrot. Az óceánt és a kengurukat Ausztráliában. A Niagara-vízesést és a dzsungelt. Na meg az indiánokat, akik őserdők mélyén élnek, távol a civilizált világtól. Fűszoknyában, nyakukban virágfüzérrel táncolnak a napon a nők, lándzsáikat nyílméreg-békákon dörzsölgetve indulnak vadászni a férfiak. A vadállatok üvöltenek, a sötétben sárgán villannak a szemek. A liánokon majmok hintáznak, és a folyóban olyan tiszta a víz, mint a kristály. De legvadabb álmainkban sem gondolunk bele, mennyire veszélyes is egy ilyen utazás.

Cserepka János, akiről most mesélni fogok nektek, maga sem tudta, milyen nagy fába vágja a fejszéjét, amikor fiatalon és lelkesen vágyakozni kezdett az indiánok földjére. Szegény, falusi magyar gyerekként nem sok esélye volt rá, hogy eljusson erre a távoli vidékre. Talán még álmodozni sem lett volna mersze, ha nem hívő emberként hallott volna az ott élők nagy szükségeiről, a sokféle ínségről, nyomorúságról. Molnár Mária misszionárius mesélt neki arról, hogy a bennszülöttek között mennyi csecsemő és kisgyerek hal meg a tudatlanság és a babonák miatt. Hogy sokan még csak nem is hallottak Jézusról és arról, hogy Isten szereti őket. Pedig a bennszülötteket is ugyanúgy szereti az Úr. Ám ezt nem fogják megtudni másképpen, csak ha lesz olyan, aki vállalja, hogy elmegy közéjük, és megosztja velük ezt az örömhírt. Cserepka János a szíve mélyén igent mondott erre a feladatra. Attól kezdve az volt a célja, az álma, hogy eljusson az indiánok közé.

Évek, hosszú évek teltek el, mire megérett Isten terve, és Cserepka János elindulhatott, akkor már feleségével, dr. Ilonka Margittal a messze Bolíviába. Két kicsi gyerekükkel, Barnussal és Marikával vágtak neki Dél-Amerikának. Az utazás hosszú és fáradságos volt. A tengerszint feletti magasság növekedése és a trópusi éghajlat komolyan megviselte a szervezetüket. A nappali párás, pokoli meleg után az éjszakák igen hűvösek voltak, és ehhez bizony nem volt könnyű hozzászokni.

A szállásukra megérkezve egy romokban álló épületet találtak, ami telis-tele volt vincsukákkal, élősködő bogarakkal. Az ablakokon nem volt üveg, csak roló, így sokat szenvedtek a mindent ellepő portól, sártól. Ráadásul a helyi szokásokat is mind-mind meg kellett tanulniuk, hiszen itt másképpen vásároltak, köszöntek, éltek, érintkeztek egymással az emberek.

Komoly kihívás volt az ország hivatalos nyelvének elsajátítása is. Margit könnyebben tanult, de János nehezen boldogult a spanyol nyelvvel. A piacra járogatott ki beszélgetni az emberekkel, gyakorolni a szófordulatokat. Az igehirdetések alkalmával eleinte előfordult, hogy felhívta az emelvényre maga mellé a feleségét tolmácsnak, nehogy az ő nyelvi nehézségei miatt ne jusson el az ige üzenete a rábízottakhoz.

Időnként lövöldözésre riadtak fel. Bolíviában gyakori volt a polgárháborús forradalmi hangulat. Az ország lakossága többféle rétegből állt, és ezek között újra meg újra különféle harcok lobbantak fel. A politikailag nehéz időszakokban a hivatalok is lassabban működtek. Margit orvosi diplomájának honosítására hosszú időt kellett várniuk, míg végül megérkeztek a szükséges papírok, és elkezdhették a munkát új szolgálati helyükön, La Paz-ban.

Ebben a városban elődjük munkája nyomán már egy négyszáz fő körüli gyülekezet fogadta őket. A szolgálatuk áldott volt, de egyre az őserdő mélyebben fekvő vidékeire, Chapare környékére húzott a szívük. Úgy érezték, ott lehetnének igazán hasznosak, ott tudná őket igazán jól használni az Úr.

Az út az Andok végeláthatatlan csúcsai között igencsak veszélyes volt. Hol szakadékok mélységei, hol ég felé meredező sziklacsúcsok szegélyezték, korlát pedig nem volt sehol. Az út mellett megszámlálhatatlan sok kereszt őrizte egy-egy szerencsétlenül járt utazó emlékét.

Cserepkáék Chaparéban egy régi, félig kész missziós házat kaptak meg lakásul a huszonkilences kilométerkőnél. Csak néhány levert oszlopból és arra ügyesen ráfektetett pálmaágból állt az egész. Az alsó szinten orvosi rendelőt és imaházat rendeztek be, odafenn a család fekvőhelyeinek volt helye.

A gyönyörű, csupa zöld Chapare már igazi trópusi vidék volt, tele narancs- és yukkaligetekkel, színes virágokkal, no meg kokaültetvényekkel. Komoly nehézséget jelentett a missziói munkában a koka, ami a kokain alapanyaga. Ez a növény szinte vadon burjánzik azon a vidéken, és az élelmiszernél is nagyobb áron lehet eladni a megszárított leveleit. Nagyon sokan kereskedtek vele, és közben ők maguk is rágcsálták ezeket a leveleket. Kábító hatása igen erős: közömbösek, érzéketlenek, tompultak lettek tőle, nem éreztek fájdalmat, fáradtságot. Nehezen is hagyták ott ezt a jól jövedelmező tevékenységet, figyelni se igen voltak képesek senkire, semmire. Elhanyagolták a gyerekeiket, családjukat is. Sokáig nem is lehetett az istentiszteletekre becsábítani az ott dolgozó férfiakat, hiszen éppen az az óra volt a koka-szállítás ideje is. Ám amikor délelőtt helyett kora reggelre tették az áhítatokat, újra meg újra betévedtek az ültetvényeken dolgozó munkások is, és közülük többeknek megváltozott az élete. Nemcsak a szájukkal vallották meg a hitüket, hanem jól látszott a gyerekeikhez, feleségükhöz való viszonyuláson is Isten keze munkája. Felelősségteljes, szeretetteli új életet tudtak kezdeni megtérésük után egész családok Isten dicsőségére.

A mesés szépség mellett rengeteg veszélyt is rejtegetett a trópusi vidék. A szúnyogok és egyéb rovarok szerették ezt a klímát, az embereket sokféle féreg kínozta, az őserdő mélyén pedig gyakori volt a tigris, a krokodil és sokféle a mérges kígyó. A kígyó marása után rövid időn belül kell ellenmérget beadni, így lehet csak megmenteni az áldozatokat. Ám gyakran még a kígyófaj azonosítása sem ment könnyen. Cserepka János látva a nagy szükséget, elvégzett egy orvosi kurzust, ahol megismertették az országban élő 38 000 kígyófajjal. Valódi kígyóspecialistaként érkezett vissza a családjához, és új tudása segítségével sok-sok emberéletet tudtak megmenteni.

Az őserdő sok veszélye miatt nem volt ajánlatos bozótvágó kés nélkül közlekedni, és bizony az orvosláshoz szükséges körülmények sem voltak éppen ideálisak. A sebek összevarrásánál sokszor csak egy elemlámpa vagy pislákoló mécses aprócska fénye világított. Ráadásul a helyi lakók eleinte gyanakodva fogadták az idegeneket. Volt nekik megszokott gyógyítójuk, varázslójuk, akihez a bajaikkal jártak. Ezek a varázslók komoly bevételtől estek el a doktornő megjelenésével, így nem is csoda, ha riogatták az embereket, és próbálták maguknak megtartani a betegeket.

Eljött azonban az idő, amikor az egyik varázsló felesége a szülés után nagyon leromlott állapotba került, és hiába volt minden igyekezet, úgy látszott, már-már nem tud rajta segíteni senki. A kurandero – varázsló – végső kétségbeesésében vitte a fehérek missziós házába a feleségét, hogy tegyenek érte valamit, ha még lehet. A Cserepka házaspár tudta, hogy ennek az asszonynak az életén milyen sok múlik most. Nem is mertek a gyógyszerekben bízni, Istenhez könyörögtek, aki meggyógyította, és megerősítette az asszonyt. Így már a törzs tagjai is bizalommal fordultak a fehér orvosnőhöz. És a gyógyításra várva meghallgatták az evangéliumot is. Énekeket tanultak, Istenről beszélgettek a missziós házban.

Lassan kevés lett ez az egy hely. Különböző missziós központokat hozott létre a házaspár, ahol bizonyos meghatározott napokon rendeltek és igét hirdettek. Ezekre a helyekre mentek el a betegek, és várták, hogy ellássák őket, és közben lelki táplálékkal is jól tartották mindnyájukat.

Nagy ellensége volt a Cserepka házaspárnak még a babona és a tudatlanság is. Az emberek nagy rettegéssel fogadták az orvosi beavatkozásokat. Hallani sem akartak a vérátömlesztéstől, mert azt hitték, a másik ember lelke megy át beléjük, vagy a gonosz szállja meg őket tőle. Pedig a vérrel sokszor emberéleteket lehet megmenteni. A véradás amúgy sem volt könnyű feladat az őserdő közepén. A legszükségesebb esetekben Cserepka János maga adta a veszélyben lévőnek a vért, ami a gyógyuláshoz szükséges volt.

A bennszülöttek a tűtől is nagyon féltek. Így, amikor malária- vagy sárgalázjárvány söpört végig a vidéken, először bizony nehéz volt megállítani a terjedését. Hálával telt meg a szívük, amikor végre eljött a nap, és a felajánlott védőoltásokat elfogadták az emberek. Akkorra megérett a bizalom, és a sok imádság meghozta gyümölcsét, sokan éltek a védelemnek ezzel a lehetőségével.

Ám újra meg újra felmerült, hogy szükség lenne kórházra, ahova súlyos esetben be lehetne fektetni a betegeket, néhány napig gondozni, ápolni őket. Hiszen volt olyan eset, hogy a súlyos állapotban hozzájuk került tuberkulózisos kisfiút csak a saját kisfiuk ágyában tudták elhelyezni, és így megmenteni. Isten pedig meghallgatta az imádságaikat, és hamarosan csakugyan felépült a chaparei kórház. A villanyvilágítás és a csapból folyó víz is csodaszámba ment azon a vidéken. Nagy örömmel kezdték hát meg a munkát az új, jól felszerelt intézményben Cserepkáék.

Hamarosan az is kiderült, hogy elkelne a segítő kéz. Néhány ügyes kezű bennszülött lány lassan kitanult ápolónőnek, és igazi segítséget jelentettek a gyógyító munkában.

Emellett épültek az imaházak is. Minden gyülekezeti tag hozott hozzá egy-egy követ, amit beleépítettek. A hívők később, nehéz napokon is szívesen keresték meg a saját kövüket, ami mutatta, hogy már az ő életük is beépült Isten lelki házába, a gyülekezetbe.

Cserepkáékat azonban új utakra szólította a Lélek. A szívükben egyre erősebb lett a vágy, hogy az őserdő mélyén lakó, civilizációtól elzártan élő indián törzsekhez is eljuttassák az evangéliumot. A törzsi nyelvek 33 nyelvjárását ugyan nem beszélték, kecsuául is csak keveset, de Isten adott melléjük tolmácsnak és idegenvezetőnek segítőkész bennszülötteket, és hosszú készülődés meg sok imádság után végre sikerült nekik ezekkel az indiánokkal is kapcsolatot teremteniük.

Ezek a törzsek a dzsungel mélyén elrejtve éltek, ahova többnapi gyaloglás és több folyón való átkelés után lehetett csak eljutni. János és Margit álmodozni kezdtek egy kórházhajóról, amivel könnyebben lehetne megközelíteni ezeket a vidékeket is. A megvalósításra kevés volt az esélyük, de Istennél semmi nem lehetetlen. Beszámolóikat olvasva és hallgatva újra meg újra megindította Isten az övéit. Távoli európai és amerikai keresztények szívét késztette adakozásra, és a kórházakban lassan lett minden, ami szükséges. Aki tudott, pénzzel, aki tudott, munkával segített, és rengetegen imádsággal támogatták a Cserepka család bolíviai szolgálatát.

És ez a vágyuk is teljesült. Hamarosan egy igazi, jól felszerelt vízi kórház állt készen a bevetésre. Kisebb nehézségek ugyan mindig adódtak, de ez a szolgálat is elindulhatott, és jól működött lassan Margit és János nélkül is.

Életük nagy öröme volt, amikor az addig mindent csak elfogadó, semmiért hálát nem adó népek szókincsében felfedezték az új kifejezést: köszönöm. Hatalmas lépés az életben, amikor az ember megtanulja észrevenni mindazt a sok jót, amit kapott.

Cserepkáék sok életet mentettek meg szeretetükkel, szolgálatukkal, önfeláldozó, fáradhatatlan munkájukkal. Örökségünk az ő megkezdett munkájuk is.

Ma is sokan várnak segítő kézre, figyelemre, Isten örömhírére, szerető gondoskodásra. Ne csak álmodozz a kalandokról, legyél te is része a csodának! Istennél ma is rengeteg munka és kaland vár a benne bízókra.

Cserepka János és dr. Ilonka Margit életéről, munkájáról, őserdei kalandjairól, a velük történt csodákról bővebben olvashatsz Miklya Luszányi Mónika: Az őserdő elrejtett kincsei című könyvében.

Füller Timea

Megjelent a CikCakk gyermekmagazin 2014. augusztusi számában