Öt kenyér, két hal

Egy baptista gyülekezet alkalmi versgyűjteménye az „Ötezer ember megvendégelése” témához.

Tanítványok a hegyen

Uram,
a tanítás kissé hosszúra nyúlt…
Az emberek nemcsak lelkiekkel élnek,
néha a test is követelőzik,
a test, mely megfárad és éhes…
Köröttünk itt a tétova tömeg,
szánandó, tehetetlen emberek.
Az egyik lázad, a másik vádol,
Itt-ott felsír egy kisgyerek…
Leszáll a nap és közel már az est,
mondd, az éhesek hová menjenek?
– Uram, ne nézz ránk, szegények vagyunk,
Túl kevés az, amit mi adhatunk!
Ami nékünk van, mi az ennyinek?
Mondd, mi tegyünk az éhezőkkel?

Az Úr szelíd mosollyal így felel:
Hozzátok ide, adjátok nekem,
azt a keveset tegyétek elém!
Az én Atyámnak nem a földi a mérték,
az a kevés az én kezemben: érték!
Adjátok bizalommal át nekem,
s vele az egész életet!
Ne fájjon néktek, ha széttördelem,
ne fájjon néktek a megtöretés!
Hisz így lesz megsokasítva a kevés!
Mert csodaképpen úgy adom eléd,
hogy a „kevésből” lesz majd az „elég”.
Ma: én magam cselekszem bennetek,
Ma rátok bízom én az ezreket,
Adjatok nékik eledelt!

Oláh Lajosné 1986.február. (Ige és élet c.kötetből )

 

Szorozd meg

Megoldhatatlan feladat felett
virrasztok. Hiányzik a felelet.
„Jöjj, Mesterem!” Nézd, nem bírok vele.
Csak könnyeimmel öntözöm tele.
Ha éhezők könyörgő szája kér,
aszott kéz nyúl betevő falatér?,
s a lelkem olyan kifosztott, szegény:
magam is éhes, hogy segítsek én?
Elfogy a hit és elfogy az erő.
A kevesemmel hogy álljak elő?
A keveset ezreknek osztani,
hogy mindenkinek jusson valami,
jusson valami, és jusson elég,
Mester, lehet?!” – „Hát szorozd meg elébb,

A szorzó az én kezem legyen.
Emlékezzél csak! Azon a hegyen…
az ezrek… és az öt árpakenyér…
s te búslakodnál a kevesedért?

Szorozz! – Enyém az éhező sereg.
Szorozz! –  Én mindig megsegítelek.
Szorozz! – Az én szolgám szegény legyen,
s ha adni kell, mindig tőlem vegyen.
Szorozz!”

Szorzok… és hajnalfényben… és
a diadalmas eredmény: E L É G.”

Túrmezei Erzsébet (Hozsannázó napok, II. 347)

 

SZONETT AZ ÖT KENYÉRRŐL    

Arról a régi öt kenyérről zengek,
arról a most is fénylő öt kenyérről!
– nem halványul két ezredév ködétől -,
amelyet Ő megáldott s Ő szegett meg.

Csak öt kis kenyér – mily parányi kezdet;
de mikor átvették az Ő kezéből
és úgy szolgáltak ebből a kevésből –
elég lett sok -sok éhező ezernek!

Uram! Te tudod, nekem ennyi sincsen
talentumokban, szolgálatban, hitben,
mégis, tudom, ha irgalmad megáldja –

bármily kevés az, mit Tetőled vettem,
ha hit kezével osztogatni kezdem
megújul az ötezrek csodája!

Haluszka Margit

 

AZ ÖTEZER EMBER MEGVENDÉGELÉSE

Tágas mezőn ezernyi nép,
Tarkállik tőlük mind a rét.
Hallgatják, Jézus mit tanít:
Isten országa titkait.

Megéhezett a nagy sereg.
Így szól egy kedves kisgyerek:
„Van nálam két hal, öt kenyér.?
De ennyi népnek az mit ér?

Jézus kezébe fogja hát,
És áldja érte az Atyát:
„Ötezer szájnak oszthatok
Abból, mit egy gyerek hozott.?

Jézus kezéből átveszik,
Mindenki bőven jóllakik.
Bármi kevés úgy lesz elég,
Ha ma is Jézus osztja szét. 

 

EDDI

Napsugaras vasárnap reggelen
a villamos sárgán megáll velem.
A kis téren keresztülsietek.
Iskola vár. Iskolásgyerekek.
Elhagyom az arany-sugárözönt,
és csendülő „Erős várunk!? köszönt.
Állok az ünneplőbe öltözött
pöttöm fiúk, pici lányok között.
Szívünkből ének, imádság fakad
és elhagyja a komor falakat.
Száll, száll a kéklő magasságon át.
Keresi Istennél az  otthonát.

Iskola ez. Tanulunk valamit.
Nyitva a Bibliánk. Hinni tanít.
Elolvassuk a szent történetet,
ahogy a nép ezrével sietett
hallani a Mester szelíd szavát…
s a pusztaságban, ahol rátalált,
nem volt kenyér. Csak egy fiúgyerek
vitt két halat s öt árpakenyeret.
S ötezrek mind jóllaktak vele!
Hogyan lettek még kosarak tele
az eledellel, ami megmaradt
a kék galileai ég alatt!

Évi kételkedik. Az nem lehet!
Hogy ennék öt kenyérből eleget
ötezer ember. Nem sok egy falat,
annyi sem jut egynek, s dehogy marad!
Fürtös fejébe ez sehogy se fér.
Jól tudja ő, hogy mennyi egy kenyér,
és megtanulta, mi az egyszeregy.
Akárhogy számolgat, most mégse megy.

Nem látja Jézust. Hiába az egész.
De máris ugrik, bátor harcra kész
a másodikos, szőke kis Dezső.
Jézus tette! Mindenre képes Ő!
Ha egy darab kenyér lett volna csak,
akkor is elég, akkor is marad,
akkor is megcselekszi a csodát,
és ezereknek táplálékot ád!

Eddike is nagyon jelentkezik.
Felém mutatja csöpp, rózsás kezit
– Csak egy falat sima gyerektenyér – :
„Ha ekkora lett volna a kenyér!?
(kisujjából mutat egy darabot):
„Ha ennyi kenyér lett volna csak ott:
az ÚR Jézusnak nem nagy valami
ötezret ennyiből jóltartani!?

Boldogan, mosolyogva hallgatom.
Napsugár csillan be az ablakon.
Ó, most kilesett bennünket a nap!
Látta, hogy Eddiék tanítanak.

Hisz bárha mind idesereglenék
ez a hitetlen, koldus nemzedék
és megtanulná, mért olyan szegény,
elsős kis Eddi gömbölyű kezén!
Én, a tanítvány boldogan lesem.
Csak egy áment mondok még csendesen.

– Napfény nevet be a nagy ablakon. –
Hazafelé is elmondogatom
az új leckét… A Mester adta fel:
„Ha mint a gyermek, olyan nem leszel…?

Túrmezei Erzsébet

 

AKI ODAADTA         

Egy gyermeknek volt – az Írás szerint –
öt árpakenyere és két hala,
amennyiből ötezren ehettek
még mielőtt leszállt az éjszaka.
A tanítást hallgathatta ő is
a többiekkel a tenger mellett.
Ráfüggesztette csillogó szemét
a Mesterre, és – adnia kellett.
Hogy aztán ámuló lélekkel
számolni se tudja: mennyivé lett
az a két hal, s az öt kenyér.

De a csodát nem Ő vitte véghez.

– Űrhódító távlatunkból nézve
se múlt még el a csodák világa,
ma sem, bárha minden utcasarkon
ott a világ automatája,
és kínálja tetszetős csomagban
éhség ellen a sok édességet;
S amíg egyre csak fizetünk érte,
mindenünk elfogy. Elfogy az élet.
Pedig tudjuk a lelkünk mélye-mélyén:
Senki sem jött üres tarisznyával,
Öt kenyerünket és két halunkat
Mindegyikünk elhozta magával.
Igaz, ez önmagunknak csak annyi,
hogy szűkösen is alighogy elég.
Ám egyszerre elkezd szaporodni
ha megtanul adni is a kéz…
De az út az „enyém? tudatából
éppen ez a bizonyos keskeny út,
melyre oly fenntartással lépünk,
s a lábunk alól oly sokszor kifut…
Mégis, ahol ilyesmi történik,
oda gyűlnek az éhes emberek.
– Áldott legyen, aki odaadja
a két halat és öt kenyeret.

Lukátsi Vilma

 

A KENYÉROSZTÁS CSODÁJA      

És szólt: Anyám, az öt kenyér enyém volt!
Sütött a nap és tündöklött az égbolt.

Az emberek mind fáradtan ledőltek,
S nem voltak már búsak és elgyötörtek.

Őt hallgatták, az ács fiát, egész nap.
Azt mondják, ő az, kit régóta vártak.

Zenget a hangja. Szeme tűzben izzott.
Boldog, ki éhezik! – A Mester így szólt.

Igaz, mert jóllakhat kenyérrel, hallal…
És még maradt is tizenkét kosárral.

Először körülnézett nagy szemével.
Majd rámtekintett. Éreztem, hogy kérlel.

Egy perc se telt, és ott álltam előtte.
Halam, kenyerem átadtam kezébe.

Fohászkodott, és megtörte szelíden.
Nagy lett a csend. És csodát tett az Isten.

Mindenki jóllakott. Pedig sokezren
Ülték körül ámulva, meglepetten.

Sütött a nap és tündöklött az égbolt…
Boldog vagyok! Az öt kenyér enyém volt!

Gerzsenyi Sándor

 

A SZENT MARADÉK 

Mi ajándékba kaptuk az időt
mint az ötezrek azt az öt kenyeret,
amiből maradt még tizenkét kosár,
miután ők már ettek eleget.

Nos úgy-ahogy leéltük életünket
egészen eddig a mai napig,
örömünkből furcsa döbbenet lesz,
mint mikor látni kezdünk valamit,
ami eddig is szemünk előtt volt,
csak nem akartunk törődni vele,
mert az élet végtelennek tűnik,
ameddig csupa szín az eleje.

… lábunkban nagy futások remegése
orrunkban szúr egy régi halk sírás,
sok örömünknek volt bűn-gyökere
túltengő önérzet, hangoskodás…
– Alkalmankénti felbuzdulásból
lett-e valóság valami kevés?
Csalhatatlan érveléseinknek
mekkora része volt kár és szemét?

Mi ajándékba kaptuk az Időt,
és mohón faltuk, mint a kenyeret,
ami még maradt, csak az a miénk,
mert hozzátennünk semmit sem lehet!
De azt igen, hogy átadjuk Annak,
Akitől kaptuk.

Ha lehet ma még!
Ha úgy-ahogy leéltük életünket,
hadd legyen most már szent a maradék!

(Lukátsi Vilma)

 

AZ A HÁROM ÉV…

Elmúlt. Hirtelen, mint a többi mind.
Alig jött, és tovasuhant megint.
Év lett volna? Vagy tűnő pillanat?
Mennyi mindenre nem telt, nem maradt.
Rá se értek virággá fesleni
lelkem bimbóban alvó tervei.
Régi adósságok roskasztanak,
mert olyan rövid volt a perc, a nap.
De mélyen egy felismerés sikolt:
Mesterednek csak három éve volt!

És elég volt, és mégse volt kevés.
Tengernyi kín fogadta, szenvedés.
Az elveszett világ váltságra várt.
Milliók hordtak görnyesztő igát.

S ő rövid három földi év után
azt mondhatta: „Elvégeztem, Atyám!?
Abból a három évből lett nekem
szabadulásom, békém, életem,
s aki él, azóta abból él.
Századok tűnnek, mint hulló levél…
De megoldás örökre az marad,
mit Ő elvégzett három év alatt.
Míg három évnek titkát vallatom,
s tűnő évek zenéjét hallgatom,
új évem imádkozva, csendesen
abba az isteni kézbe teszem,
mint valamikor rég egy kisgyerek
az ezreknek elég öt kenyeret
fenn a hegyen kezébe tette le.
S boldog csoda történik vele:
pillanata nem pillanatot ér!
Lesz belőle áldott csodakenyér!
Minden perce, morzsája viszi szét
három év erejének jóízét.

(Túrmezei Erzsébet)

 

ÚJ CSODA KELL 

Megvan, íme a tizenkét kosár,
csak hát üres, morzsányi sem maradt
egyikbe? sem, a tegnapi csodák
ötezre is eltűnt az ég alatt.
ÚJ CSODA KELL, ÚJ ÉHSÉG, ÚJ IGE!
Más ötezrek csodát váró szíve.

Füle Lajos

ÖTEZER EMBER MEGVENDÉGELÉSE

– Van itt egy gyermek és öt kenyér,
Ám ötezernek ugyan mit ér?
Oly fáradtak és oly éhesek!
– Csak bízzatok, ne féljetek!
– Hozzátok nékem azt mind ide,
Éhen ne menjen el senki se’!
Isten hatalma csodát tehet,
Csak bízzatok, ne féljetek!
Így lett kevésből éppen elég.
Ötezren áldják Isten nevét.
Ő egyedül, ki csodát tehet.
Csak bízzatok, ne féljetek!

 

Hála az ételért

Hálát adunk, jó Istenünk. Hogy kirendelted ételünk.
Add, hogy testünk tápláltassék, Neved mibennünk áldassék!

De nem csupán kenyérrel él Az ember, míg e testben él,
Isten beszéde a kenyér, Mely minden másnál többet ér.

Táplálj hát azzal bennünket, Töltsed be szívünk s lelkünket,
Így akkor testünk, s lelkünk él, Hálával magasztal, dicsér!

(A hit hangjai, 270)

 

Jézus, élet kenyere!

Földre hulló égi manna, Isten-küldte táplálék,
Megújítod napról napra Küzdő néped erejét.
Szívünk tárjuk most Eléd, Mint hűs harmat, hullj le arra;
Te vagy éltünk mindene, Jézus, élet kenyere!

Néped hajdan mannát evett Hosszú vándorútján át;
Tőled nyert ott forrásvizet, Míg elérte Kánaánt.
Mi is hittel nézünk Rád, Nyisd meg számunkra a mennyet;
Kérünk, szállj e földre le, Jézus élet kenyere!

Hosszú még az út, a pálya, Melyen néped halad itt;
S a halál zord pusztasága Számos hőst megtántorít.
De él bennünk az a hit, Hogy Te léssz erőnk forrása.
Jöjj, és szívünk töltsd tele, Jézus, élet kenyere!

(BGyÉ. 149. HH 227)