Bakugrás – az időben

Mit játszottak még a gyerekek a reformáció korában? Merthogy játszottak, az biztos, Luther is belefeledkezett olykor a játszó gyermek figyelésébe: „Nem tud róla, hogy él; magabiztosan és jókedvűen tölti az időt, ugrál és szökdel. Az ilyen gyerekek szívesen időznek tágas helyiségekben és termekben, ahol bőven van nekik tér.” (Asztali beszélgetések, 6099).

Idősebb Pieter Brueghel németalföldi festő Gyermekjátékok című képén közel kétszáz gyerek és ifjú mintegy nyolcvan játékot játszik. A korabeli kultúra tehát igencsak játékos lehetett, a játék hozzátartozott a mindennapokhoz. A képet Brueghel 1560-ban festette, egy évvel a genfi Akadémia alapítása után és a II. Helvét hitvallás születése előtt.

A nyolcvan játék egyike a „Bakugrás”, ami ma is kiváló mozgásfejlesztő játékaink közé tartozik:

BAKUGRÁS – A Magyar Néprajzi Lexikon a mozdulatutánzó játékok, azon belül is a fiúk nagy ügyességet és erőt kívánó játékai közé sorolja:

„Az egyik fiú kezét a földre téve vagy térdén megtámaszkodva, fejét lehajtva úgy áll meg, hogy a többiek hátát kezükkel megérintve terpesztett lábbal keresztülugorjanak rajta, közben egyik lábukkal kissé megrúgják a fenekét.”

Forrás

Bakugrás ma, lányokkal és fiúkkal vegyesen
– mint „gyermekjáték-olimpiai” sportág –, inspiráló lehet tábori alkalmainkhoz is.

UGRÓ BÉKA – Brueghel képe alapján, amit a magyar gyermekjátékok között „bakugrás” néven ismerünk.

„Két azonos létszámú csapat játssza. Egyik csapat a béka. A »békacsapat« minden tagja egyvonalban áll, és a térdüket vagy a bokájukat fogják. A másik csapat tagjai a békák mögött sorakoznak fel. Négy-öt méter a távolság közöttük. Gyors nekifutással megpróbálják átugrani az előttük levő békát. A béka nehezítheti ezt azzal, hogy a hátát domborítja, vagy helyzetet változtat. Annak jár a pont, aki átugrotta a békát. Pontlevonás jár azért, ha a játékos a békán »landol« vagy ellöki. Pontozás után szerepcsere van.”

Forrás

HOSSZÚ BAKUGRÁS vagy HOSSZÚ LÓ – a középkori eredetű erőjátékot csak erős hátúaknak és idegzetűeknek ajánljuk. Szerepel Bruegel Gyermekjátékok c. festményén, de jóval korábban Kálvin tanítója is említi, és Rabelais is leírja a Gargantuában. (Lásd még: Pieter Brueghel: Gyermekjátékok, Móra Kiadó, Bp, 1981, 28. old.)

„Két csapat játssza: tartók és ugrók. A tartók közül egyik háttal egy falhoz vagy vastag fához támaszkodik, és kezét összekulcsolja. A következő tartó derékból vízszintesen előrehajol, kezével a földre vagy a térdére támaszkodik, fejével pedig az álló összekulcsolt kezébe. A csapat többi tagja sorban mögé áll, ők is előrehajolnak, fejüket az előttük álló lába közé dugva vállukkal támaszkodnak egymás fenekének: így biztosan tudják tartani majd a hátukra ugrókat (lásd az ábrát). Az ugró csapat első tagja nekifut: amikor a tartókhoz ér, két lábbal dobbant és lovaglóülésben ráugrik a hátukra. Ugrás közben két kezével támaszkodva segíti magát, hogy minél előbbre kerüljön, mert a többieknek is fel kell férniük mögé. Ha sikerül ugrani is, tartani is, és mindenki fölfért, a két csapat szerepet cserél. Szerepcsere van akkor is, ha az ugrók rontanak (ha nem férnek föl mind, illetve valaki úgy ugrik, hogy a lába leér a földre), ha viszont a tartók rontanak (pl. a lábuk megroggyan vagy éppen elesnek), akkor továbbra is ők maradnak a tartók.”

Forrás