Missziói történetek: A Babos-házaspár Mandzsúriában

Babos Sándor és felesége, Babos Sándorné Lőrincz Mária

Képek forrása

 

Magad uram, ha szolgád nincs

 

Akármit is mondott Szándi, nem tetszett Hsü-nek ez a liaoyangi utazás. Mukden mégiscsak Mandzsúria fővárosa, és a Skót Missziói épületeit, a kórházat, az imaházat, a misszionáriusok lakását vastag kőkerítés védi. Éjszaka meg ott vannak az őrök, akik nem sajnálják használni a fegyvereiket, ha szükséges.

De Babos Sándort Liaoyangba osztották be szolgálni, mit tehetett volna mást Hsü, ment vele az ország északi részébe. Hsünek eszébe sem jutott, hogy ne tartson Babos Sándorral, „Szándival”, ahogyan a mandzsúriaiak nevezték, hiszen ő mentette meg az életét. De tudta, hogy Liaoyang veszélyes hely. Megborzongott, ha a banditákra gondolt. Hát még akkor, amikor megérkeztek a liaoyangi missziói házba!

„Na, azon nem csodálkozom, hogy ezt a házat megtámadták a rablók! – gondolta magában, ahogy elnézte az omladozó kőkerítést, és a mögötte meghúzódó bozótost. – Hiába hoz ide Szándi akárhány riasztót, mire felcsörgetik a rendőröket, a banditák már rég eltűntek a bokrok sűrűjében.”

De az első napokban Hsünek nem maradt sok ideje azon gondolkodni, mit is csinálnak a bozótoson túl a rablók, mert annyi munka szakadt a nyakába, hogy azt se tudta, hová kapja a fejét.

– Itt a magunk urai leszünk – mondta Szándi, amikor megérkeztek, és kezdtek kipakolni az útiládából –, csak azt nem tudom, hogyan is fogunk mi itt konyhát vezetni ezzel a két serpenyővel meg hat villával – mutatott körbe nevetve.

Mukdenben a misszió vezetőjének asztalánál ehettek, a missziói kórház alkalmazottai főztek, mostak, takarítottak rájuk, itt meg nekik kell gondoskodni önmagukról.

– Nem baj – nevetett Szándi –, a kínai meg a magyar konyha úgyis közel áll egymáshoz. Ti is szeretitek a tyúkot, disznót, esztek tésztafélét is, és a csípős ételeket sem vetitek meg. Összeszokunk hamar, és csinálunk mi olyan szakácsművészetet, hogy olyat még nem látott a világ!

Ebben valóban igaza lett Babos Sándornak: soha sehol nem főztek úgy a világon, mint a liaoyangi magyar misszionárius konyháján.

– Ha ló nincs, szamár is jó – mondogatta Szándi, ha valami ehetőt próbáltak Hsüvel a konyhában fellelhető alapanyagokból elővarázsolni.

– Tudod, mit eszünk ma? – kérdezte Hsüt, amikor egyik családlátogatásról érkezett éppen haza. – Tejfölös csirkepaprikást! Olyat főzött az édesanyám odahaza Erdélyben, hogy mind a tíz ujjadat megnyaltad volna utána.

– Az jó lenne, csak nincsen se csirkék, se tejfölünk, se paprikánk– válaszolta Hsü.

– Ugyan, kicsire nem adunk! – legyintett a misszionárius, és kivezette a fiút az udvarra, ahol ott pöffeszkedett Tieng asszony kivénhedt kakasa. Csípett a jószág, megtámadta a gyerekeket is, így Tieng asszonyság úgy gondolta, jobb helye lesz neki a tiszteletes fazekában.

– Hát ez akkor volt csirke, amikor én tevecsikó – nevetett Hsü, de puhára főzték a húsát még akkor is, ha fél nap kellett hozzá. Tejföl híján a mukdeni missziói központtól kapott tejkonzervet használták, s mivel paprikájuk sem volt, frissen őrölt zöld borssal ízesítették az ételt.

– Ilyet főzött az édesanyád, Szándi? – kérdezte Hsü, amikor leültek végre, és kanalazni kezdték a szürkés pépet.

– Nem egészen – nevetett a misszionárius. – Az azért, egy kicsit másképp mutatott.

 

Részlet Miklya Luzsányi Mónika Szándi, ki a te Istened c. ifjúsági regényéből

 

0 hozzászólás

Hagyjon egy választ!

Szeretne csatlakozni a beszélgetéshez?
Nyugodtan járulj hozzá az alábbiakban!

Vélemény, hozzászólás?

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .