Mikor esik már? – bibliai nyomkeresés

Sokszor feltesszük ezt a kérdést, türelmetlenek vagyunk, ha porosak az utak, mert rég nem esett eső. Sokszor okoljuk a klímaváltozást a nyári kánikula miatt. A tőlünk délebbre fekvő országok már az ókorban is szárazabbak voltak, és a bibliai helyszínek többsége ide tartozott. A sivatagos vidéken még nagyobb kincs volt a víz, jó példa erre Egyiptom, amit már az ókorban a Nílus ajándékának neveztek.

Homokdűne tükröződése a Nílus vizén Asszuánnál, Egyiptom déli részén

A Nílus évenkénti áradása nagy mennyiségű szerves hordalékot hozott, az afrikai erdők korhadékát az esők belevitték a Nílusba, így áradás után a folyópartot termékeny iszapréteg borította. Mai képpel olyan volt, mintha zsákszámra öntözték volna ki a virágföldet. Az egyiptomiak hamar rájöttek, hogy ha ezt a lerakódott humuszos réteget a terméketlen homokhoz keverik, akkor az is termővé válik. Már csak a vízellátást kellett megoldani, amihez csatornákat, víztározókat építettek. Pontosan kiszámolták a csatornák lejtését, és olyan magasra építették, hogy áradáskor a folyóból kifolyó víz megtöltötte őket. Így a csatornákban és tározókban megmaradt vizet egész évben tudták öntözésre használni, a mi gémeskútunkhoz hasonló szerkezettel merték ki a földekre. Egyiptomban annyi élelmiszert, főleg gabonát termeltek, hogy eladásra is jutott belőle.

József testvérei is gabonáért mentek Egyiptomba, amikor Kánaán földjén éhínség támadt. Aztán Izráel népe nagyra nőtt, és az egyiptomiak szolgálatra fogták őket, amiből Mózes vezetésével csodás úton szabadultak ki. A negyven évi pusztai vándorlás során a mai Sinai félszigeten át mentek észak felé. Útközben sokszor visszakívánkoztak Egyiptomba, mert a pusztában nem volt mód földművelésre, ha az állatok legelője elfogyott, tovább kellett menni. Amikor beértek az ígéret földjére, elcsodálkoztak, hogy milyen gazdag az a föld, az ország nagyobb része termékeny dombvidék volt. A tenger közelsége és az erdős vidék biztosította, hogy mindig legyen elegendő csapadék.

Kilátás a Tábor-hegyről: Jezréel völgye és a környező dombvidék

Csak annyi erdőt irtottak ki, amennyi területre a földműveléshez szükség volt. Jóval később, még Dávid idejében is éltek oroszlánok a területen. A pásztorfiú Dávidnak sokszor kellett a nyájat ezektől megvédeni. Márpedig ha volt oroszlán, bizonyos, hogy sok fűevő állat is élt itt, gazellák, antilopok. Ez a helyzet az asszír hódítás idején változott meg, az akkori hadviselés azzal járt, hogy teljesen letarolták a megszállt területet, mert a városok ostromához sok fára volt szükség. A falakkal szemben farönkökből tornyot építettek, ha ennek teteje magasabb volt, mint a városfal, akkor íjjal, parittyával is át tudtak lőni a várfalon.

Asszír dombormű

Samária és Jeruzsálem ostroma során az asszírok kiirtották a környékbeli erdőket. Mikor a zsidók a babiloni fogság után visszatértek, lepusztult fátlan országot találtak. Ezsdrás és Nehémiás újraszervezte az országot, a templomot is újjáépíttette, és újraindult az istentisztelet. Korábban bizonyára olyan erdős volt a város környéke, hogy nem kellett szabályozni az áldozathoz szükséges fa beszerzését, könnyen megoldották. Vagy az hozott fát, aki áldozni akart, vagy a vidékről érkező zarándokok szedtek össze annyi fát a város közelében, hogy az oltáron mindig éghetett a tűz. A fogság után a kiirtott erdők miatt ez már gondot jelentett, Nehémiásnak ezért kellett szabályozni, hogy kik és hogyan hordjanak fát a jeruzsálemi templomba az áldozatokhoz: „Megállapítottam a papok és a léviták tennivalóját, mindenkinek a maga munkáját, és azt, hogy meghatározott időben hozzák be a tűzifát” (Neh 13,30–31).

Sajnos az erdőirtás a következő évszázadokban is folytatódott, az egymást váltó hódítók fát nem ültettek, de mindegyik irtotta az erdőket, hiszen az akkori földközi-tengeri birodalmaknak a hajóépítéshez rengeteg fára volt szüksége. A Kr. e. 1. századtól a rómaiak tartották megszállva Izráel földjét, őket váltották a bizánciak, majd a törökök, és mindenki pusztította az itteni erdőket.

Júdea hegyei között Izraelben

A 19. században megkezdődött a szétszórtságban élő zsidók visszatelepedése őseik földjére. (Ez volt a cionista mozgalom, a jeruzsálemi Sion, héberül Cion hegy nevéből.) A visszatérő zsidók lepusztult, sivatagos terület találtak, ahol csak nomád beduinok éltek. A visszatelepülők eleinte mezőgazdasági telepeket, kibbucokat hoztak létre, ahol a földet közösen művelték, a szűkös csapadékot is felfogták az épületek tetejéről. Ők alkalmazták először a csepegtető öntözést, hogy a kevés víz párolgás nélkül eljusson a növények gyökeréhez.

Víztakarékos csepegtető öntözőrendszer

Ahogy nőtt a kibbucok által megművelt terület, egyre több vízre volt szükség. Az 1948-ban létrejött a modern Izráel állam elő intézkedése volt, hogy a Jordánból indulva csővezetéket építettek ki, amin az öntözővizet messzebbre is lehet szállítani. Ez persze azóta is folyamatos feszültséghez vezet, hiszen a szomszédos arab államoknak is szüksége van a vízre, a hírekben sokszor hallunk a Golán-fennsíkról. Nemcsak stratégiailag fontos, de itt van több folyó forrása is. Az igazi vita emiatt van, hogy ki vezetheti el a források vizét öntözésre. Az arabok közt is terjed a városias életmód, egyre több vízre lenne szükség, ezért bizonyára köztük is sokszor elhangzik a kérdés: Mikor esik már?

A Tábor-hegy egy virágzó mandulakert felől

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár