Miért nevezték Kánaánt tejjel és mézzel folyó földnek? – bibliai nyomkeresés

Izráel ősatyja, Ábrahám Isten hívására elhagyta ősei földjét. Amikor egy termékeny vidékre, Kánaán földjére érkezett, csodálatos ígéretet kapott: „A te utódaidnak fogom adni ezt a földet!” (1Mózes 12,7) Ábrahám utódai, Izráel népe később Egyiptomból szabadulva a pusztai vándorlás során értek el újra az ígéret földje határáig. Mózes ekkor kémeket küldött ki, akik jó híreket hoztak a földről: olyan termékeny, hogy joggal nevezik azt tejjel-mézzel folyó földnek:

„Szedtek gránátalmát és fügét is… Negyven nap múlva visszatértek a föld kikémleléséből. Visszamentek, és megérkeztek Mózeshez, Áronhoz és Izráel fiainak egész közösségéhez… Beszámoltak nekik meg az egész közösségnek, és megmutatták nekik a föld gyümölcseit… ezt mondták: Elmentünk arra a földre, ahová küldtél bennünket. Valóban tejjel és mézzel folyó föld az, ilyen a gyümölcse!” (4Mózes 13,23–27)

Gránátalma, alma, méz – a Ros Hásáná (év kezdete) ünnep jelképei

Kánaán földje jó földrajzi adottságának és a tenger közelségének köszönhette termékenységét, nagyobbrészt erdős dombvidék, csak északon voltak magasabb hegyek. A nyár meleg, de a tenger közelsége miatt reggelente derült időben bőséges harmat üdíti fel a növényeket. Az északi határszélen a közel háromezer méter magas Hermón hegyen télen sok hó esett, ami csak nyár végére olvadt el. Ha onnan fújt a szél, mindig hozott egy frissítő záport, amit Hermón harmatjának neveztek, és az Úr áldásához hasonlították. „Olyan ez, mint mikor a drága olaj a fejről lecsordul a szakállra, Áron szakállára, amely leér köntöse gallérjára. Olyan, mint a Hermón harmatja, amely leszáll a Sion hegyére.” (Zsolt 133,2)

A hófödte Hermón a Hula-tó partja felől, Észak-Izraelben

Kánaán földjének különlegessége volt a kiszámítható időjárás. A fő termény a kenyérgabona volt, amit nyár végén vetettek el. Az ősz pár hetes kiadós esővel kezdődött, és mivel ez jött a vetés után, ezt nevezték korai esőnek. Az enyhe télen a vetés jól áttelelt. A tél végén jött még egy esős időszak tavasszal, ekkor fejlődtek ki a kalászok, ez az eső volt a késői eső. A korai nyár beérlelte a vetést, így pünkösdre, kb. május végére már mindig arattak. A korai és kései eső a kiszámíthatóságnak, Isten hűségének volt a jele: „Ismerjük hát meg, törekedjünk megismerni az Urat! Eljövetele biztos, mint a hajnalhasadás, eljön hozzánk, mint az őszi eső, mint a tavaszi eső, mely megáztatja a földet.” (Hós 6,3–4)

Fügefa nőtt egy romos kőfal mellett – a képen a fal mögül kandikál ki

A föld gazdagságát mutatta, hogy több olyan gyümölcstermő fa nőtt, ami vadon is megélt. Ha ültették, akkor is kevés gondozást igényelt, csak a termést kellett leszedni. Ilyen volt az évszázadokig is termőképes olajfa, vagy az itt vadon is terjedő füge, aminek a termése, a fügekalácsként ismert aszalt füge nagy cukortartalma miatt a nehéz munkát végzők, a sokat gyalogló kereskedők, katonák eledele volt. Ezt hordták magukkal, olyan volt, mint ma a csokoládé. A szőlőből a pontuszi, nagy szemű, mag nélküli fajták voltak elterjedve, ezeket a mediterrán országokban ma is termesztik, néha nálunk is kapható. Akkoriban még nem került be Amerikából a filoxéra betegség, ha leszúrták a szőlő egy vesszőjét, megfogant, és öreg fákra futtatva lugast alkotott, pár év múlva pedig már termett.

Aszalt füge füzérek a gyümölcsárusnál

A saját szőlő és fügefa a jólét, a bőség jelképe lett, Mikeás próféta a Messiás uralkodását a bőség és béke korszakaként jövendöli meg: „Nép a népre kardot nem emel, hadakozást többé nem tanul. Mindenki a saját szőlőjében vagy fügefája alatt ülhet, senki sem háborgatja őket. (Mik 4,4) Ezzel Kánaán gazdagsága, a tejjel és mézzel folyó ország annak az előképévé vált, hogy az Úr a jövőben még sok jót készít az Ő népének.

Szerzetesek által gondozott szőlő az izraeli Latrunban, a trappista kolostor kertjében

Közzéteszi: Győri István, református lelkész, egyetemi tanár