Pages Navigation Menu

Csillagfényes karácsonyfa

Írta: Miklya Luzsányi Mónika

Grafika: Damó István

 

A vándor fázósan húzta össze magán a köpenyét. Hidegen fújtak a szelek, a hóesés is feltámadt. Nem csoda, decemberben jártak már, közeledett a karácsony. Akkoriban, az ezerötszázas években még nem voltak hókotrók, autópályák, de még betonozott utak sem. Tavasztól őszig csak az merészkedett ki a városból, akinek nagyon muszáj volt. Hogy azon a téli éjszakán mit keresett Luther Márton Wittenberg falain kívül, ma már nem tudjuk. De a hagyomány úgy tartja, hogy egy viharos, téli éjszakán éppen hazafelé tartott. Az erős szélben alig tudott haladni, a hóvihar úgy ráncigálta, mintha az életét követelné. Luther éppen egy erdőn vágott keresztül, amikor a vihar hirtelen elcsitult. Hipp-hopp, eltűnt, mintha ott sem lett volna. A reformátor felfohászkodott Istenhez, hálát adva, hogy megmentette az életét. Míg imádkozott, az ég felé fordította a tekintetét, és úgy tűnt neki, hogy talán soha nem világítottak ilyen szépen a csillagok. Mikor befejezte az imádságot, körbenézett, és mit látott? A fenyőfák ágain úgy szikrázott a hó, mintha a csillagok leszálltak volna a földre. Luther elgondolkodva nézte a hófödte fenyőket. Majd gondolt egyet, levágott néhány terebélyesebb ágat, és elindult hazafelé.

Wittenbergben már izgatottan várta haza a családja.

– Jaj, azt hittem, odaveszel a hóviharban – szaladt elé Katalin asszony, és sorjáztak elő mind a csemeték is.

– Nézzétek, gyerekek, mit hoztam nektek – vette elő a fenyőágakat az apjuk.

– Fenyőgallyakat – húzta el a száját Johannes, aki már nagyobbacska fiú volt.

– Igen ám, de nem akármilyen fenyőgallyak ezek. Mesélő gallyak. Mégpedig a világ legeslegszebb történetét mesélik el. Katalin, hozz nekem gyertyát. Minél többet.

Katalin asszony összeráncolta a homlokát.

– Nem elég kiednek a mécses, ami az asztalon világít? Drága mulatság a gyertya, nem pazarolhatjuk. Kell az, ha majd olvasni akarnak.

– Nem is pazaroljuk! – nevetett Luther. – Hidd el, Katám, ma többet tanítunk meg a gyerekeknek, mintha akárhány könyvet elolvasnának.

Az asztalon a mécses halványan pislákolt. Luther lefektette a fenyőágakat az asztalra, és mesélni kezdett. Elmesélte mindazt, amit az erdőben átélt.

– Féltem és rettegtem – mesélt a gyerekeinek –, olyan sötét volt, hogy az orrom hegyéig sem láttam. Féltem, hogy meghalok, hogy sohasem jutok ki a rengetegből. Így van ez a bűneinkkel is. Amikor rosszat teszünk, olyan, mintha egy sötét erdőben bolyonganánk. Sötétség vesz körbe minket, és a lelkünk is sötét, mint most itt ez a szoba. De azután Istenhez kiáltottam, és ő meghallgatott engem. Kitisztult az ég, és felragyogtak a csillagok. Körülöttem a fákon pedig úgy ragyogott a hó, mintha csillagok szálltak volna le a földre. Ez történt az első karácsonykor is. Isten megbocsátotta a mi bűneinket, és az ég a földre jött. Isten Fia, Jézus Krisztus elhozta nekünk a világosságot. Ezt ünnepeljük karácsonykor – fejezte be a történetet Luther.

A hagyomány így őrizte meg, de hogy pontosan így történt-e a dolog, nem tudhatjuk. Az viszont bizonyos, hogy a karácsonyfa állításának szokása Németországból érkezett hozzánk.

 

 

Megtalálható az Igaz ember hitből él c. kötetben.

 

Közzéteszi: Miklya Luzsányi Mónika

 

Használati jog típusa:
  • Az általam (mint szerző, közzétevő által) feltöltött anyag engedélyem nélkül kereskedelmi forgalomba nem hozható.
  • Valamint:
  • a szerző engedélyével belső használatra, oktatási célra sokszorosítható, másutt azonban nem publikálható.

Hozzászólások

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..