Üzenet – Téma:

* Mózes lelki végrendelete.
* Búcsú és utódlás félelem nélkül.

Előzmények:

A midjániak elleni megtorló akció során Izráel tényleges győzelmet aratott. A zsákmányt megosztották a nép és a katonák között. Az Úr szolgálatára is kirendeltek egy részt.

Történet:

5Móz 3,23–29: Izráel a Jordán menti Sittimnél táborozott. A szomszédos Nebó-hegyről* be lehetett látni Kánaán nagy részét.

Az idősebbek közül egyedül Józsué és Káléb vonulhat be az Ígéret földjére. Áron meghalt, és Mózes se mehet be, mert annak idején hitetlenül rácsapott a sziklára, ahelyett, hogy rápa­rancsolt volna (4Móz 20,1–13; 6l. lecke). Mózes hiába könyörgött, hogy Istent rávegye akarata megváltoztatására. Isten határozott válasza: „Elég, ne beszélj hozzám többet erről a dologról!”

Ezután fel kellett mennie a Piszgá* csúcsára, ahonnan megtekinthette az országot mind a négy égtáj irányában. A Jordánon azonban nem kelhetett át! Józsuét, Nún fiát, eddigi segítőjét jelölte ki az Úr utódjául, ő vezeti majd be a népet Kánaánba.

Mózes meghajolt Isten akarata előtt. Összehívták a népet, és Mózes elbúcsúzott.

Figyelmeztette az izráelitákat, hogy mindig engedelmeskedjenek az Úrnak (5Móz 4). Majd újra felolvasta a Tízparancsolatot (5Móz 5), és külön kiemelte, hogy a legfontosabb: szeressék Istent (5Móz 6).

Aztán parancsot kaptak arra, hogy elpusztítsák a kánaániakat és bálványaikat (5Móz 7). Kegyetlen parancs volt, ám Izráel csak úgy maradhatott hűséges Istenéhez, ha nem veszi át az ott élők pogányságát és erkölcstelenségét. Gondoljuk csak meg, hogy Sodoma és Gomora is ebben az országban volt!

Ezek után Mózes áttekintette a pusztai vándorlás negyven esztendejének legfontosabb eseményeit. Már csak Józsué, Káléb és ő emlékeztek az első évekre. Mózes beszélt az aranyborjú bűnéről és a Tízparancsolat két kőtáblájáról, melyeket az Úrtól a Sínai-hegyen kapott; arról, ahogyan darabokra törte, amikor észrevette az aranyborjút, és hogy ezt követően neki kellett két új kőtáblát csinálnia, amire az Úr újra felvéste a törvényt. Most azok a Szent ládában vannak (5Móz 9;10).

Majd parancsba adta a három nagy ünnep megünneplését (5Móz 16), vagyis a páskát, a hetek ünnepét (pünkösd) és a lombsátrak ünnepét.

Nagyon fontos a próféta ígérete: „Prófétát támasztok nekik atyjukfiai közül, olyant, mint te. Az én igéimet adom a szájába, ő pedig elmond nekik mindent, amit én parancsolok.” (5Móz 18,18). Ezen a prófétán a Messiást értette, az Úr Jézus Krisztust.

Rendelkezett – többek között – a menedékvárosok* kijelöléséről is.

Az Úr megújította a népével kötött szövetséget. Mózes arra is emlékeztette őket hűtlenségük ellenére, milyen hűséges maradt hozzájuk az Úr.

5Móz 31: Józsué Mózes utóda

Mózes emlékeztette rá az izráelitákat, hogy ő már 120 éves, s nem lehet sokáig a vezetőjük. Ő már nem kelhet át a Jordánon, de emlékezzenek Isten segítségére az emóri királyok, Szíhón és Óg legyőzésében. Ne féljenek tehát a kánaáni népektől!

Ezután bemutatta Mózes az utódát, Józsuét. „Légy erős és bátor, mert te fogsz bemenni ezzel a néppel arra a földre, amelyet az ÚR esküvel ígért oda atyáiknak… Maga az ÚR megy előtted, ő lesz veled. Nem hagy el téged, és nem marad el tőled.” Vezetők jöhetnek és mehetnek, de az Úr marad!

Mózesnek az egész Törvényt fel kellett írnia, minden törvényt és szabályt, amit Istentől hallott, beleértve a Tízparancsolatot is. E törvénykönyvet a papoknak adta át. Azok minden hetedik évben, a lombsátrak ünnepén olvassák fel a népnek. (Ezsdrás is így tett a fogság után; vö. Neh 8.)

Majd az Úr Mózest és Józsuét a gyülekezet sátora elé rendelte. A felhőoszlop alászállt a sátorra, és az Úr kijelentette Mózesnek, hamarosan meg kell halnia. Tudja, hogy a nép elpártol tőle, bálványoknak fog szolgálni, és ezzel megszegi a szövetséget; ezért az Úr is el fogja hagyni őket. Szerencsére tudjuk, hogy bár ez többször is bekövetkezett, mégis újra kegyelmébe fogadta őket.

Amikor Mózes leírta az egész törvénykönyvet, átadta a lévitáknak, hogy helyezzék el a szövetségláda mellett. (Ezt csak akkor tudják megtenni, amikor újra továbbvonulnak, és a szent sátort újraépítik, vagyis Kánaánban, mivel most nem léphetnek be a szentek szentébe.)

Mózesnek búcsúdalt kellett készítenie, amit előadott, sőt meg is tanított* a népnek.

5Móz 32;33: Mózes búcsúéneke

Olvassuk el a szakaszt a legnagyobb csoport gyermekeivel! Túl messzire vezetne, ha az egészet megbeszélnénk.

Az ének Isten hűségével szembeállítja a nép romlottságát, az Úr gondoskodásával Izráel hitszegését, amire nem következhet más, csak Isten ítélete. Ám nem ez az utolsó szava az éneknek, Isten megkönyörül népén, amikor látja elesettségét, s bosszút áll ellenségein.

A végső búcsú előtt Mózes még egyszer éneket mondott az Úr dicséretére, aki a népet idáig oly hűségesen vezette, és külön megáldott minden törzset.

5Móz 34: Mózes halála a Nebón

E fejezetet maga Mózes már nem írhatta tovább. Az utolsó beszámoló szerzőjét nem ismerjük. Mózes egyedül ment Móáb sík földjére, Nebó hegye irányába. Senki sem gondolta, hogy a 120 éves vezér rövidesen meghal, hiszen „nem homályosodott meg a szeme, és nem hagyta el életereje” (7. v.).

Nebó hegyén, Jerikóval átellenben megmutatta az Úr Mózesnek az egész Kánaánt. „Ezt a földet ígértem oda esküvel Ábrahámnak, Izsáknak és Jákóbnak” – mondta az Úr.

Majd meghalt Mózes. Az Úr maga temette el egy közeli völgyben. Sosem találta meg senki a sírját. (Vö. Júd 9.)

A zsidók harminc napig gyászolták. Józsué, Nún fia lett a nép vezetője. Teljes volt „bölcs lélekkel”. Mózes ráruházta a szolgálatot, amihez az Úrtól kapott bölcsességre volt szükség.

Soha nem támadt Izráelben Mózeshez hasonló próféta. Milyen csodákat tett Egyiptomban, s a pusztai vándorlás során Isten erejével!

Jegyzetek:

Nebó-hegy; Piszgá-hegység – A Holt-tengertől K-ÉK-re lévő Piszgá-hegység egyik csúcsáról, a Nebó-hegyről (vö. 5Móz 34,1) nézhette meg Mózes azt a földet, amelyet Isten Izráel népének ad. (Bálák is e hegység egyik csúcsára vezette fel Bálámot, hogy megmutassa a rettegett népet – vö. 4Móz 23,14.) Az 5Móz 32,49 Abárim-hegységről beszél, de nyilván nem más területről, csak más elnevezésről van szó.

Menedékvárosok – Az országban hat menedékvárost kellett kijelölni. Ide menekülhetett, aki véletlenül okozta valaki halálát. Itt nem ölhették meg a vérbosszú szabályai szerint. E vérbosszút állók egyébként az áldozat közeli hozzátartozói voltak; nekik volt joguk a családtagjuk halálát megbosszulni azzal, hogy a gyilkost megölték. Véletlen gyilkosságra példa: két ember fát vág az erdőben, az egyik fejszéjéről lerepül a fejszevas, és halálra sebzi a másikat (5Móz 19,5).
A 4Móz 35-ben még több példát is olvashatunk a nem szándékos ölésről. Ott áll az is, hogy e vétlen gyilkosnak a menedékvárosban kell maradnia a főpap haláláig. Utána térhet vissza a lakóhelyére. A főpap halála jelenti a szabadságot a vétlen gyilkos számára. A nagy főpap, Jézus Krisztus halála pedig szabadságot jelent minden halálra ítéltnek, aki Őt hitben követi.

Megtanította a népnek – Mózes énekét meg kellett tanítani Izráelnek (31,19–22), hogy felhasználják a szövetség megújítása szertartásában. Mikor ezt az éneket énekelték, felismerhették kötelezettségüket az Úrnak való engedelmességre, és ítéletük igazságosságát, ha hűtlenek lennének.

066

Énekek:

Református énekeskönyv: 90; 99:4.6–7; 103:4–5.8–9; 405:1; 422:1.5
Jertek, énekeljünk: 69; 119; 229; 250
Harangszó: 43; 44:1–2; 50:1.4; 52:3–4
Dicsérjétek az Urat!: 2:6; 27:2; 41; 53:3–4; 69; 175
Erőm és énekem az Úr: 19; 30; 31; 33; 47:1; 55; 84; 129

Megjegyzések:

Mózes könyörgését Isten elutasítja – Mózes szinte mindig a népért imádkozott. Most saját magáért teszi – hátha mégis bemehet arra a földre –, és az Úr elutasítja. Helytelen volt ezt kérnie? Nem, bármikor folyamodhatunk kegyelemért és irgalomért. Ám a döntés az Úré. Hasonlítsuk össze ebből a szempontból Mózes imádságát az Úr Jézus Gecsemáné-kertben mondott imádságával (Mt 26,39). Jézus azt kéri, hogyha lehetséges, múljék el e keserű pohár (a szenvedések). Ez az imádság sem talál meghallgatásra. Ám Krisztus bűn nélkül jut a halálra, míg Mózes a bűne miatt. Még egy példa meg nem hallgatott imádságra (2Kor 12,7–9): Pál háromszor imádkozik, hogy megszabaduljon a „testébe adatott tövistől”, ám az Úr válasza: „Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.”
Mózes nem érvelhet tovább. Meg kell hajolnia Isten határozata előtt. „Fellebbezését” a legmagasabb Bíró utasította el, nincs helye több védőbeszédnek. Isten tudja, hogy mi a legjobb neki és a népnek. Ezért meg kell adnia magát „Nagy Barátja” előtt.
Olyan szép az Úr vigasztalása: Mózes a Nebóról láthatja az Ígéret földjét, és az utódját, Józsuét még tanácsolhatja. Munkája folytatódik, Mózes megnyugodhat.

Búcsút venni – „Partir, c’est un peux mourir.” Valóban, a búcsúzás olyan, mintha kicsit meghalna az ember. Mózes búcsúénekéből lemarad a saját szomorúsága. Már feldolgozta, vagy csak eltakarja a nép elől? Emlékezzünk arra, hogy az Úr Jézus elfogatása előtt hogyan búcsúzik a tanítványaitól (vö. Jn 13,31–17,26; 304. lecke). Mindkettőben az ittmaradók érdeke az első. Ezt találjuk Jákób utolsó szavaiban is (1Móz 49; 38. lecke). Beszéljünk a gyerekekkel a búcsúzásról: Milyen mély nyomot hagyhatnak a haldokló utolsó szavai! A hívő emberek viszontláthatják egymást haláluk után a mennyben, az idők elmúltával pedig az új földön.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)

  • Családi, baráti kapcsolatok: Hosszú időre elszakadni, búcsút venni valakitől, akit nagyon szeretünk. (* ** ***)
  • Szeretteink elvesztése. Beszélgetés a halálról. Mi van a halál után? (* ** ***)
  • Gyászszokásaink. Hogyan zajlik ma egy temetés? Emlékezés halottainkra. (** ***)
  • A félelem okai, és legyőzésének lehetőségei. Félelem a nehéz feladatoktól. (***)

Történelem

  • Mit jelentett Mózes személye a zsidó nép számára? Az Egyiptomból való szabadulás és a pusztai vándorlás áttekintése Mózes személyéhez kapcsolódva. (***)

Magyar nyelv és irodalom

  • Betűfelismerés: MÓZES nevének betűi. (*)
  • Írásbeli szövegalkotás a következő lehetőségek közül választva: Mózes bemutatása leíró vagy elbeszélő fogalmazásban. Tudósítás haláláról. (**)
  • Beszélgetés Kosztolányi Dezső: „Halotti beszéd” c. verse alapján szeretteink haláláról. (***)
  • Búcsúbeszéd írása Mózes személyére és szolgálatára emlékezve. (***)
  • A Ígéret földje, Kánaán motívuma Petőfi Sándor: „A XIX. század költői” c. versében. (***)

Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz)

  • Felszíni formák: hegy, hegycsúcs. Mit lehet látni egy kiemelkedő hegycsúcsról? (*)
  • Palesztina jellegzetes tájai – képek megfigyelése. (***)

Vizuális kultúra (Rajz) / Technika

  • Az Igéret földjét mintázó terep kialakítása homokozógödörben, vagy gyurmával, agyaggal. (*)
  • Papírmunka: Színezhető, térbe állítható panorámakép elkészítése. (**)
  • Széles panorámakép festése fotók megfigyelése után, képzelet alapján Kánaánról. (***)

Vázlat:

Mózes 120 éves
meghalt Nebó hegyén
Józsué az utóda

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet – Téma:

* A kísértésnek nagy az ereje, mégis harcolni kell ellene.
* Jézus kiengesztelte Istent áldozatával.

Előzmények:

Az izráeliták Isten segítségével Szíhón és Óg emóri királyokat legyőzték. Bálák hívatta a jós Bálámot, hogy átkozza meg Izráelt. Bálám Isten parancsa szerint megáldotta Izráelt, és prófétált Izráel jövőjéről.

1. történet:

4Móz 25: Bálám megáldotta az izráelitákat, Báláknak, Móáb királyának nagy csalódására. Így nem sikerült az Úr és Izráel közé éket verni. A hamis próféta mégis adott Báláknak egy tanácsot. Ezt itt nem örökíti meg a Szentírás, de olvasunk róla a 4Móz 31,16-ban, és utal rá a Jel 2,14. A következőkben erről lesz szó.

A Móáb területén lakó midjáni fejedelmek szívesen közreműködtek Bálák galád tervében. Ők is gyűlölték Jákób leszármazottait, és hasznuk származott volna abból, hogyha Istenük elfordul tőlük. A móábiakkal együtt áldozati ünnepre készültek. Az izráeliták Sittimben időztek a Jordánnál. Jól ráláttak Peór síkjára, ahol Baál oltárát állították fel.

Kétségtelenül Bálák és a fejedelmek biztatására móábi és midjáni lányok és asszonyok mentek az izráeliták táborába, és meghívták őket az áldozati ünnepre*. Az izráeliták megtisztelve érezték magukat, és engedtek a barátságos hívogatásnak. Nagy számban mentek az ünnepre, és elkeveredtek az ünneplők között. Különösen a férfiak nem tudtak ellenállni a csábításnak. (Megj: Keleti szokás, hogy a férfiak szabadon járnak-kelnek, az asszony általában otthon marad.)

Szerencsére nem tett így mindenki, mert akkor a következmények sokkal komolyabbak lettek volna.

Izráel férfiai vidáman szórakoztak a pogány lányokkal és asszonyokkal. Ők is meghajoltak a móábiak és midjániak bálványai előtt.

Az Úr haragja fellángolt a hűtlen nép ellen. Megparancsolta Mózesnek, hogy a nép bírái a bűnösöket akasszák fel elrettentésül. Más csapással is sújtja őket, amit a Biblia nem részletez.

Zimri pedig, egy Simeon törzséből való férfi vakmerő szemtelenséggel Kozbit, egy midjáni fejedelem lányát vitte mindenki szeme láttára a sátrába.

Fineás, Eleázár főpap fia erre megragadta a dárdáját, utánuk ment, és leszúrta mind a kettőt. Erre megállt az Úr csapása. Összesen 24.000 izráelita pusztult el.

Fineás áldásban részesült az Úrért való buzgóságáért, és azt az ígéretet kapta, hogy utódaié lesz örökre a (fő)papság. (Lásd a folytatást a 62. lecke megjegyzései között a főpapi nemzetségről!) Izráel a midjániakkal ettől fogva ellenséges viszonyban állt.

Külön történet (4Móz 26): Mózes és Eleázár főpap azt a feladatot kapták, hogy számolják össze a hadköteles férfiakat. Az Úr ugyanis kész betartani az ígéretét, beviszi a népet Kánaánba, és az ott lakó népeket legyőzik. Meg kell hát határozni, milyen erős sereggel számolhatnak.

20 éves vagy annál idősebb férfit összesen 601.000-t számoltak össze; Lévi törzséből, akik nem katonáskodtak, további 23.000 férfit számláltak, 1 hónapos kortól fölfelé.

Bár most valamivel kevesebben voltak, mint a Sínai-hegyi népszámláláskor (603.000; 2Móz 38,26), de ezek mind fiatal, 20 és 60 év közötti férfiak voltak.

2. történet:

4Móz 31: Az izráeliták az Úr útmutatása szerint a midjániak ellen vonultak, akik Móáb területén és környékén laktak. Minden törzsből, Léviét kivéve, ezer katonát kellett behívni. Tehát 12.000 fős sereggel indultak. Itt nem honvédő háborúról van szó, nem is honfoglalásról. Ez „szent háború”, amivel az Úr akarta megbüntetni a midjániakat, amiért a népét tőrbe csalták. Ezért ment Fineás pap is a sereggel. Józsuéról, a főparancsnokról most nem olvasunk.

Az Úr megbízásából Mózes megparancsolta, hogy minden midjánit öljenek meg, úgy férfiakat, mint gyerekeket és asszonyokat. A még férjhez nem ment lányokat, az állatokat és egyéb zsákmányt elvihették.

Midjáni ellenállásról nem olvasunk. Királyaik közül 5 halt meg: Evi, Rekem, Cúr, Húr és Reba; minden férfit, akit találtak, megöltek. Bálámot is, aki még mindig ott időzött. De az asszonyokat és a gyerekeket foglyul ejtették, Isten parancsa ellenére. Továbbá igen sok állatot és kincset zsákmányoltak. A midjániak városait és sátortáborait pedig felégették.

Mózes és Eleázár a győztesek elé ment. Mózes szörnyű haragra lobbant, amikor látta, hogy megszegték parancsát. „Hát ti életben hagytátok az összes asszonynépet?” – kérdezte. „Hiszen ők csábították hitszegésre az Úr ellen Izráel fiait… Most azért öljetek meg minden fiúgyermeket, és öljetek meg minden nőt is, aki úgy ismert férfit, hogy vele hált.” Az asszonyok ne legyenek újabb kísértés okai, a fiúgyerekek pedig ne jelentsenek veszélyt, ha felnőnek.

Móáb valószínűleg megmaradt.*

A katonáknak hét napig a táboron kívül kellett maradniuk, hogy az öldöklés után megtisz­tuljanak. Minden zsákmányt meg kellett tisztítani, mert mindaz, ami a pogány midjániaké volt, tisztátalan. E szabályt most állították föl először, mert ilyenről nem olvasunk a Szíhón és Óg fölötti győzelem után.

Gazdag zsákmányra tettek szert. Kerekített számokban: 32.000 lány, 675.000 bárány, 72.000 marha, 61.000 szamár. Fele a katonáké lett, másik fele a népé.*

Az Úr szolgálatára és a lévitáknak is jutott a zsákmányból: ötszázból egy állat; a nép zsákmányából minden ötvenből egy állat.

A vezetők jelentették Mózesnek, hogy a katonák közül egy sem hiányzik. Ezt Isten különleges gondoskodásának és védelmének tekintették. Hálából felajánlották az Úrnak a zsákmányolt arany ékszereket: 16.750 sekel súlyú, azaz kb. 185 kg aranyat! Ezt az aranyat a szentélybe az Úr elé helyezték, emlékeztetőül Izráel fiaira.

Jegyzetek:

Áldozati ünnep – A Baál tiszteletére rendezett áldozati ünnep ún. termékenységi ünnep (vö. 74. lecke) volt. A házasságon kívüli szexuális kalandnak ma is rendkívüli vonzereje van, amire keresnek is, kínálnak is mindenféle lehetőséget.

Móáb megmaradt – A móábiakkal való leszámolásról nem olvasunk. Velük a zsidók egy ideig békében éltek, a bírák koráig mindenképpen. Akkor a móábi Eglón betört Kánaán földjére (Bírák 3). Később Dávid vitte a szüleit Móáb földjére, amikor Saul üldözte (1Sám 22,3–4). Elimelek is Móáb földjére ment a családjával. A móábi Ruth később Boázzal kötött házasságot (lásd Ruth könyve), és az Úr Jézus nemzetségtáblázatába is bekerült.

A zsákmány felosztása – Ezt a módszert Dávid is megtartotta (vö. 1Sám 30,21–25). A Zsolt 68,13 is erre utal.

065

Énekek:

Református énekeskönyv: 1:1–4; 68:1–2; 140:1–4; 217:1–2.5; 236:1–2.6–7; 469:2(3–4)
Jertek, énekeljünk: 226; 228
Harangszó: 48:1; 49:1–2.6–7
Dicsérjétek az Urat!: 55:3; 69; 85:1.3; 159:1–2; 161; 163:1
Erőm és énekem az Úr: 38; 52; 84:1; 90:1.3; 98; 139

Megjegyzések:

Csábítás, kísértés – A nép bűne az volt Peórban, hogy engedtek a kísértésnek. Mutassunk rá arra, hogy a legjobb távol maradni mindenféle kísértéstől! Beszélgessünk arról, mit tekintenek a gyerekek kísértésnek!
Segíts nekünk, „ne vígy minket kísértésbe” – imádkozzunk így minden időben!

Adomány az Úrnak – Mi nem a hadizsákmányt osztjuk szét. Pénzt keresünk, s ennek egy részét „hálaáldozatul” Istennek kell adni. Ebből tartják fent a helyi gyülekezetet, de adhatunk még külön a szegényeknek, misszióra stb. Beszélgessünk erről a gyerekekkel, s arról is, van-e zsebpénzük, és annak egy részével szolgálnak-e Istennek.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Emberismeret (Osztályfőnöki)

  • A média, a könyvek csábító ereje, a hatásukra elkövetett vétkek. Hogyan védekezhetünk e hatás ellen? (***)
  • A szex szerepe, megítélése a házasságon belül és azon kívül. A szexfilmek, pornóirodalom veszélyei. Miért várjunk a szex-szel a házasságig? (***)

Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki)

  • Az anyagi javak igazságos elosztásának lehetősége és gyakorlata társadalmi méretekben. Segítségnyújtás a rászorulóknak. (***)

Magyar nyelv és irodalom

  • Elbeszélő fogalmazás írása a vétkezés témájában megadott címek alapján. (***)

Vázlat:

Bálák Bálám
áldozati ünnep csábítás
büntetés
Zimri – Kosbi
Fineás

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet – Téma:

* Istennel szemben még a leghatalmasabb királyok sem érnek célt.
* Az Úr a pogányokat is fel tudja használni akaratának véghezvitelére.
* Az Izráelnek adott áldásígéretek betelje­sülnek.

Előzmények:

Az izráeliták megkerülték Edómot, és legyőzték a támadó kánaániakat.
Amikor az izráeliták újból az élelem miatt zúgolódtak, az Úr tüzes kígyókkal verte meg őket. Ekkor Mózes rézkígyót csinált az Úr parancsára, hogy aki arra felnéz, meggyógyuljon.

1. történet:

4Móz 21,10–20: A zsidók tovább vándoroltak Móáb keleti határa mentén. Átkeltek a Zered patakon, és Arnón patakja felé indultak. Ott kezdődött az emóriak (Károli: emóreusok)* földje, akiknek Szíhón volt a királya.

4Móz 21,21–32 (vö. 5Móz 2,24–37): Szíhón országa a Jordán mentén, a móábiak (délen) és az ammóniak földje (északon) között terült el, az Arnón és Jármuk patakok között.

Egy másik emóri király Óg volt. Országa, Básán a Jármuktól északra feküdt.

Bálák, Móáb királya nem támadt az izráelitákra. Nyilván jól jött neki, hogy ellenségét, Szíhónt a betolakodók megtámadták. Talán sikerül legyőzniük őket, s utána leszámolhat Izráellel. Mielőtt átkeltek az Arnón patakon, Mózes követeket küldött Szíhónhoz ugyanazzal a kéréssel, mint korábban Edóm királyához: „Szeretnék átvonulni országodon! Nem térünk le sem szántóföldre, sem szőlőbe, kútvizet sem iszunk. A király útján megyünk, amíg átvonulunk területeden.”

Szíhón azonban nem adott engedélyt. Erős sereggel megtámadta az izráelitákat a pusztában, a határain kívül, Jahacnál. Az izráeliták derekasan küzdöttek, és az Úr segítségével legyőzték Szíhónt, aki a fiaival együtt elesett. Elfoglaltak minden emóri várost*, Hesbónt, a fővárost is. Minden lakóját megölték, a zsákmányt megtartották.

A 2Móz 23,27–28 és 5Móz 7,20 szerint az Úr nagy félelmet bocsátott az ellenségre, mely annyira rájuk nehezedett, hogy pánikba esve menekültek. A Józs 24,12 szerint ez így történt máskor is, nem csak Szíhónnal és Óggal, de a kánaáni királyokkal is.

4Móz 21,33–35 (vö. 5Móz 3,1–12): Ezek után Óg, az emóri Básán királya következett. Róla olvassuk az 5Móz 3,11-ben, hogy ő az utolsó óriások (refáiak) egyike volt. „Nyugvóhelye” méreteiből el tudjuk képzelni, hogy körülbelül mekkora lehetett: az ágy 9 könyök hosszú és 4 könyök széles volt (kb. 3,90 x 1,75 m, ha egy könyöknyit kb. 44 cm-nek számolunk, „a közönséges könyök szerint mérve”). Ez az ember legalább 3 m magas volt.

A csata Edreiben, a Jármuk déli oldalán, vagyis Szíhón területén volt. Az Úr bátorította Mózest, hogy ne féljen, mert Ógot, és Óg minden városát Izráelnek adja. Úgy kell elbánniuk az emóri Óggal, ahogyan Szíhónnal tették. Az Edrei melletti csata szörnyű vereséget hozott Ógra. Seregéből hírmondó sem maradt. Majd átkeltek a Jármukon, és elfoglalták Óg mind a hatvan városát. A népet megölték; a jószágot elhajtották. Még Gileád hegyének egy része is Izráel birtokába jutott.

Izráel két győzelmét a hatalmas Szíhón és Óg királyokon a Biblia szűkszavúan írja le. Két nagy győzelme ez mégis annak a népnek, melynek semmiféle katonai tapasztalata nem volt. Nyilvánvaló, hogy Isten velük volt, és Ő adta nekik a győzelmet.

Arnóntól a Hermón hegyéig a Jordánon-túli terület most már az izráeliták tulajdonába jutott. Rúben, Gád és Manassé fél törzsének birtokába került e terület. Harcosaik tovább vonultak a néppel Kánaán többi részének a meghódítására (vö. 5Móz 3,12–20).

2. történet:

4Móz 22,1–35: Bálák („Isten pusztított”), Cippór („madár”) fia, a móábiak* királya az eseményeket először bizonyára elégtétellel szemlélte. Az emóri Szíhón és Óg, régi ellenségei elpusztultak, ami valószínűleg szándéka szerinti volt. Ám az izráeliták olyan erősnek bizonyultak, hogy ez őt is nagy félelemmel töltötte el. Az emóri területek meghódítása után az izráeliták újra délnek indultak. A Jordán mentén Móáb felé tartottak. Ez nem sok jót ígért Báláknak. Mit tegyen? Ő is szálljon szembe a betolakodókkal, mint Szíhón és Óg?

Bálák a menekülés helyett valami egészen mást eszelt ki. Átkot mondat arra a népre egy varázslóval. Mint a pogány bálványimádók, ő is azt gondolta, hogy így megfosztja az erejétől. Gondoljunk csak Bálák származására (vö. a Jegyzetekben: móábiak)! Lótnak, Ábrahám unokaöccsének ez a leszármazottja tudott Ábrahám Istenéről, aki megígérte Ábrahámnak, hogy utódaié lesz majd egykor Kánaán földje. Azt is tudta, hogy az Úr vezette ezt a népet Egyiptomból ide (vö. 4Móz 21,5). Amennyiben sikerülne Izráel Istenének átkát kimondatnia a népre, az megerőtlenedne, gondolta.

Midjániak* is laktak Bálák országában. Vezetőikkel jóban volt. Összefogott velük terve végrehajtására. Saját vezető emberei és a midjáni „sejkek” közül néhányat Bálámhoz*, Beór fiához küldött – aki ismert varázsló volt –, hogy kérjék meg, amilyen gyorsan csak lehet, jöjjön el, és Izráel népét átkozza meg.

Bálám a mezopotámiai Petórban élt, a Tigris és az Eufrátesz közötti területen, amit később Szíriának hívtak (vö. 4Móz 23,7 és 5Móz 23,5). Ez Bálák követeinek több száz kilométeres utazást jelentett. Bálák feltételezte, hogy az izráeliták nem mernek támadni; ezért van ideje.

A főemberek átadták Bálák üzenetét, melyben elismerte, hogy az izráeliták erősebbek, mint ő. Azért, mert Istenük harcol értük.

Bálám óvatos volt. Diplomatikusan azt javasolta, hogy majd másnap ad választ. Előbb tudni akarja, mit bíz rá az Úr.

Éjszaka Isten beszélt Bálámmal (talán álomban?): „Miféle férfiak vannak nálad?” Bálám elmondta Istennek, hogy Bálák, Cippór fia küldött hozzá azzal, hogy egy nép jött ki Egyiptomból, s az ő országa közelében táborozik. És most neki, Bálámnak kell ezt a népet megátkoznia, akkor Báláknak sikerül győzni felettük. Isten azonban megtiltotta Bálámnak, hogy elmenjen a királyhoz, és átkot mondjon, mivel áldott nép az.

Másnap reggel megmondta Bálám a vezetőknek, Isten nem engedi meg, hogy elmenjen velük. Figyeljük meg, hogy Bálám valami fontosat kihagy, ti. hogy nem átkozhatja meg azt a népet, mivel áldott az a nép! És arra is: Bálám Istenre hivatkozik. Mintha ő maga szívesen tenne eleget Bálák megtisztelő meghívásának. Bálám feje tele volt Isten ismeretével, de a szíve hideg maradt.

A vezetők visszamentek Bálákhoz, és hírül adták: „Bálám megtagadta, hogy velünk jöjjön.” Ez is csak félig volt igaz! Úgy tűnt, mintha Bálámnak személyes oka lett volna arra, hogy ne jöjjön el. Így fogta fel Bálák is…

Újra követeket küldött Bálámhoz. Többet, mint előzőleg. És előkelőbbeket.

Milyen tisztelettel szólították meg Bálámot! „Ne vonakodj eljönni hozzám!” – mondták Bálák nevében. – „Igen gazdagon megjutalmazlak, és megteszek mindent, amit mondasz nekem. Csak jöjj el és rontsd meg ezt a népet!”

De Bálám kijelentette, hogy ha Bálák a házát (palotáját) neki adná is, tele arannyal és ezüsttel, akkor sem szeghetné meg az Úrnak, Istenének a parancsát, nem tehet ellene semmit. De a vezetők maradjanak nála éjszakára; majd megtudja, üzen-e még valamit az Úr.

Éjjel azt parancsolta Isten Bálámnak, hogy menjen el a királyhoz, de csak azt mondhatja, amit Isten fog neki mondani.

Másnap reggel megnyergelte Bálám a szamarát, és útnak indult.

Mégsem tetszett az Úrnak, amit Bálám tett. Jól ismeri Ő az ember szívét. Tudta, hogy Bálám nem akar neki engedelmeskedni.

Bálám az úton két szolga kíséretében Móáb felé tartott. (Most nem olvasunk semmit a követekről. Lehet, hogy Bálám tőlük lemaradva haladt.)

Egyszer csak letért a szamara az útról a mezőre. A szamár meglátta az Úr angyalát maga előtt, kivont karddal!

Bálám nem tudta, mi történik. Verni kezdte az engedetlen állatot, hogy visszaterelje az útra. Az angyal eltűnt.

Bálám most egy keskeny ösvényen haladt, mindkét oldalon fallal határolt szőlőskertek között. Újra ott az angyal! A szamár félve lapult a falhoz, s Bálám lábát odaszorította. Az újból haragosan rácsapott a szamárra. Végül az angyal egy szoros helyen állt eléjük. Itt nem tehetett mást a szamár, lefeküdt Bálám alatt az útra, aki haragjában harmadszor is verni kezdte.

Erre megnyitotta az Úr a szamár száját: „Mit vétettem ellened, hogy már harmadszor versz meg engem?”

Bálám nem furcsállta, hogy az állat beszél, dühösen válaszolt: „Mert csúfot űztél belőlem. Lenne csak kard a kezemben, meg is ölnélek!”

„A te szamarad vagyok. Rajtam jársz régtől fogva. Szoktam-e ilyet tenni veled?” – folytatta a szamár.

„Nem!” – hangzott a válasz.

Ekkor az Úr megnyitotta Bálám szemét, s mostmár ő is látta az angyalt kivont karddal az út közepén. Tisztelettel leborult előtte.

Az angyal megszólította: „Miért verted meg a szamaradat már háromszor? Azért jöttem, hogy feltartóztassalak, mert szerintem veszedelmes ez az út. (Az angyal Isten nevében szólt!) A szamár látott engem, azért tért ki előlem háromszor is. Ha nem tért volna ki előlem, téged megöltelek volna, azt pedig életben hagytam volna.”

„Vétkeztem, nem tudtam, hogy te állsz velem szemben az úton. De ha nem tetszik neked, inkább visszatérek.” – felelte Bálám.

Az angyal felszólította, hogy menjen a követekkel, de csak azt mondhatja, amit az Úr mond neki.

3. történet:

4Móz 22,36 – 24,25: Amikor Bálák meghallotta, hogy jön Bálám, elébe ment az Arnón patakjáig. Megkérdezte tőle, hogy miért nem jött korábban, hiszen sürgősen hívta. Azt is tudatta vele, hogy gazdagon meg fogja jutalmazni.

Bálám kurtán válaszolt: most itt van, de csak azt mondhatja, amit Isten ad a szájába. Bálák Kirját-Húcótban („kívül fekvő város”, talán Bálák vidéki rezidenciája) lakomát rendezett, amire meghívta Bálámot és a követeket.

Másnap reggel magával vitte Bálámot Baál magaslatára, ahonnan jó kilátás volt az izráeliták táborának egy részére. Ott hét oltárt építettek, hét bikát és hét kost áldoztak. Mintha ezzel az Urat a saját pártjukra állíthatnák. Pedig Isten csak az általa rendelt papoktól fogadott el áldozatot.

Bálám ezután egyedül akart maradni, hogy az Úrral találkozzon. Bálák addig a vezetőkkel az égőáldozati oltár mellett várakozott.

Isten pedig értésére adta Bálámnak, mit mondjon.

„Arámból hozatott ide Bálák, kelet hegyeiről Móáb királya: Jöjj, átkozd meg Jákóbot, jöjj, kárhoztasd Izráelt! Hogy ronthatnám meg, kit Isten nem ront meg? Hogy kárhoztatnám, kit az ÚR nem kárhoztat? Jól látom őt (Izráelt) a sziklacsúcsról, szemlélem a halmokról. E nép egyedül fog lakni, nem számítja magát a nemzetek közé. Ki számolhatja meg Jákóbot – száma mint a por – és Izráelnek csak a negyedét is? Bár úgy halnék meg, mint ez igazak, s lenne végem olyan, mint az övék!”

Bálák növekvő méltatlankodással hallgatta. „Mit tettél velem? Elhoztalak ellenségeim megrontására, te pedig megáldottad őket!”

Bálám azt mondta, neki úgy kellett beszélnie, ahogy azt az Úr rábízta.

Bálák erre elvitte Bálámot egy másik hegyre, a Piszga csúcsára. Újra felépült hét oltár, mindegyiken bikát és kost áldoztak. Innen beláthatták Izráel egész táborát.

Bálám újra elment, hogy egyedül találkozzon az Úrral. Üzenete ezúttal így hangzott:

„Hallgass csak rám, Bálák, figyelj ide, Cippór fia! Nem ember az Isten, hogy hazudnék, nem embernek fia, hogy bármit megbánna. Mond-e olyat, amit meg ne tenne, ígér-e olyat, amit nem teljesít? Áldásra kaptam parancsot, s ha ő áld, meg nem másíthatom. Nem látnak bajt Jákóbban, nem látnak nyomorúságot Izráelben. Vele van Istene, az ÚR, királynak szóló ujjongás hangzik benne. Isten hozta ki őket Egyiptomból, olyan az ereje, mint a bölény szarva. Nem fog a varázslás Jákóbon, sem az igézet Izráelen!” (Itt elismeri Bálám, hogy a „fekete mágia” eszközeivel él.)

Bálák tanácstalanná vált. Megtiltotta Bálámnak, hogy azon a helyen tovább beszéljen, ne áldjon, ha már átkozni nem tud. Aztán magával vitte a Peór csúcsára.

Itt is hét oltár épült Bálám parancsára, s hét bikát és hét kost áldoztak, mint korábban.

Bálám látta már, hogy az Úr áldást kíván tőle Izráelre, ezért nem próbálkozott tovább va­rázslással. Míg alátekintett az izráeliták táborára, reászállt Isten Lelke, példabeszédbe kezdett, és áldás hagyta el ajkait (4Móz 24,3–9). Magasztalta Izráelt és Istenét. Bálák dühösen támadt rá. „Idehívattalak ellenségeim megrontására, te pedig megáldottad már háromszor is! Most azért takarodj a hazádba! Azt ígértem, hogy gazdagon megjutalmazlak, de most az ÚR megfosztott téged a jutalomtól.”

Bálám válaszában emlékeztette a királyt, hogy ő csak azt mondhatta, amit Isten rábízott. De még van valami mondanivalója: „De most, amikor elmegyek népemhez, jöjj, föltárom még előtted, hogy mit fog tenni ez a nép a te népeddel a messze jövőben.”

Néhány részlet Bálám utolsó próféciájából: „Csillag jön fel Jákóbból, királyi pálca támad Izráelből.” Elsősorban Dávid királyra gondoljunk, mint Krisztus előképére, aztán az Úr Jézus eljövetelére.

Majd az amálékiek pusztulásáról szóló prófécia következett.

A kéniek* egy ideig békében laknak, de végül ők is megsemmisülnek más népekkel együtt, akik akkor még nem léptek a történelem színpadára: „Hajók jönnek Kittim partjairól, megalázzák Assúrt.” A kitteusok a Földközi-tenger partjain élő népek voltak, közöttük Szicília és Ciprus szigetlakói, macedónok és rómaiak.

Ez a prófécia világosan mutatja, hogy Izráelt az Úr kiválasztotta a népek közül. E népből (Jákóbból) támad csillag (szimbólum), egy nagy király. Gondoljunk a keleti bölcsekre, akik a zsidók királyát indultak keresni, mert csillagát keleten meglátták. Bálám megjövendölte az Úr Jézus eljövetelét, aki üdvözítője minden népnek.

A király és a próféta ezután hazatértek.

Itt nem olvashatunk Bálám tanácsáról, amivel később sikerült megrontania Izráelt, s hogy Bálámot a móábiakkal és midjániakkal való harcban megölték (4Móz 31,8.16; 65. lecke; vö. Józs 13,22). Ami jelentheti azt, hogy Bálám mégsem tért haza rögtön, vagy később visszatért a mezopotámiai Petórból. Talán mégis reménykedett valami fizetségben?

Bálám és Bálák egész története azt mutatja, hogy hiábavaló harcolni olyan nép ellen, mely az Úr védelmében áll. Okkult praktikák sem járnak sikerrel Isten gyermekei ellen, amíg Őbenne bíznak. Még az olyan rossz és hűtlen szolgák is, mint Bálám és Bálák, végül az Úr akaratát teljesítették.

Jegyzetek:

Emóriak – emóreusok – Az egyik legerősebb kánaáni nép volt, Kám leszármazottai (vö. 1Móz 10,15–19). Eredetileg nomádok. Később Kánaán régi városaiban, és a Jordánon túl telepedtek meg. Földművelők és állattenyésztők lettek. Kánaánban laktak még emóriak a Józsué vezetésével történt honfoglalás idején is, Józsué győzte le őket (vö. Józs 7,7). Ezek után már csak szétszórt csoportokban maradtak az országban. Az 1Sám 7,14-ben olvassuk, hogy béke volt Izráel és az emóriak között. Salamon ezeket a maradék csoportokat munkásokká tette (1Kir 9,20–21). Ettől kezdve népként nem olvasunk róluk.

Városok – Az ásatások szerint néhány magas fallal körülvett ház.

Móábiak – Lót, Ábrahám unokaöccse Sodoma elpusztulása után a Holt-tenger melletti hegyvidéken telepedett le. Ott esett meg lányai szörnyű tette: apjuktól estek teherbe. Az idősebbik lány fia Móáb, a fiatalabbiké Ammón. E kettőtől származtatják a móábiakat és ammóniakat (vö. 1Móz 19,30–38).

Midjániak – E nép Ábrahámtól és második feleségétől, Ketúrától származott. Ábrahám Ketúrától való összes fiát ajándékkal küldte el keletre, a Jordánon túlra (vö. 1Móz 25,1–6). A midjániak nomádok voltak. Így találkozott egy csoportjukkal Mózes a Sínai-hegy közelében. A midjániak földjéről a 2Móz 2,15-ben is szó esik. Más midjániak laktak Móáb és Edóm területén. Midjáni fejedelmekkel (arab „sejkekkel”) tanácskozott Bálák. A midjániak rablók és kereskedők voltak. Emlékezzünk csak, hogyan adták el nekik Józsefet a testvérei (1Móz 37,28 és 36).
Gedeon bíráskodása idején létszámban és hatalomban megerősödtek. Az amálékiekkel és más keleti népekkel Izráelbe vonultak be (Bírák 6,3). Miután Gedeon legyőzte őket, hatalmuk megtört.

Bálám – Milyen ember volt Bálám? A 4Móz 22,6-ban azt olvassuk, hogy akit megáldott, áldott lett, és akit megátkozott, átkozott lett. Ezért is küldött érte olyan messzire a király. Egyfajta „varázsló (jós)” volt (vö. Józs 13,22), aki pénzért gyakorolta a „mesterségét”. Mégis azt kellett végrehajtania, amit az Úr mondott neki. Ő az Urat Istenének vallotta (4Móz 22,18). Feltételezik, hogy Bálám Isten szolgájaként kezdte, ám később nyereségvágyból ilyen szörnyű praktikákat művelt. Bálámnak volt tudomása Istenről, de szívét a gazdagság és hatalom iránti vágy töltötte be. Ma is lehetséges sok ismeret, üres szív. Ám az Úr a szívet vizsgálja.

Kéniek – Ez a nomád törzs is midjáni volt. Mózes sógorát is Kéninek nevezik (Bír 1,16). Hosszú ideig éltek békében a zsidók között, többek között Megiddó fennsíkján, ahogyan a Bír 4,11-ből látszik (Jáél, a kéni Héber felesége ölte meg Siserát). A Jer 35-ben olvasunk a rékábiak engedelmességéről Jónádáb atyjuk iránt: nem ittak bort és nem laktak házakban, nem művelték meg a földet. Rékáb is kéni volt.

064

Énekek:

Református énekeskönyv: 2:1; 47; 134:3; 136:17–18.26; 236:1; 296:1; 325:1
Jertek, énekeljünk: 65:1; 66:1–2
Harangszó: 49:1; 52; 53:8; 54:1.5; 55:3
Dicsérjétek az Urat!: 24; 27; 33:1–2; 45:1.3; 50:2.7; 53; 82; 165
Erőm és énekem az Úr: 3; 4; 10; 46; 129

Megjegyzések:

Amikor az Úr harcol – A győzelem a hatalmas Szíhón és Óg ellen – Bálák korábban vereséget szenvedett Szíhóntól – arra mutat, hogy az Úr harcolt Izráelért. A világtörténe­lemben látjuk, hogy a támadó népek gyakran azt hitték, hogy Isten az oldalukon harcol. Keresztyének is gondolhatják, hogy Istentől különleges segítséget várhatnak. Ez olykor így is van. Gondoljunk csak arra, amit az Úr Jézus mondott a tanítványainak a Mk 13,9 és 11-ben: helytartók és királyok elé fogják vinni őket, de ne féljenek, mert a Szentlélek megadja nekik, mit mondjanak. Másrészt arra is figyelmeztet Jézus, hogy a tanítványokat ki fogják zárni a zsinagógákból (Jn 16,2). Mindig imádkozhatunk Isten segítségéért, amikor igaz ügyben harcolunk!

Egy varázsló Isten akaratát cselekszi – Bálám áld, amikor átkoznia kellene. Szép példa ez arra, hogy néha milyen csodálatosan munkálkodik Isten. A Bibliában gyakran látjuk, hogy az Úr pogány fejedelmeket használ föl büntetése végrehajtására. (Keressünk rá példákat a gyerekekkel!) Egy másik példa Augustus császár népszámlálása. Emiatt ment József és Mária Názáretből Betlehembe, hogy a Mik 5,1 próféciája beteljesedjék (Lk 2,1kk).

A helyes utat elhagyni – Bálám a helyes utat elhagyta (2Pt 2,15). Péter szerint Bálám először a Mindenható igaz prófétája volt. Majd valószínűleg nyereségvágyból elfordult tőle. Ezt mindenek előtt aljas tanácsa mutatja, hogy azzal az izráelitákat bálványimádásra és paráználkodásra vegye rá (4Móz 25; 31,16; Jel 2,14).
Lehet-e az, hogy valaki először Isten szolgálatában áll, s később hasonlóan cselekszik? Sajnos, igen. Gondoljunk csak Saulra, aki először a prófétákkal prófétált (1Sám 10,11), majd évek múltán Dávidot meg akarta ölni, ő maga pedig halottlátóhoz fordult (1Sám 28). Milyen szomorú ez! Más az, amikor valaki elbotlik. Később bizonyára visszatalál.

Izráel, az Úr és az Úr Jézus a középpontban – Bálám áldásának a történetében nem Bálám van a középpontban, hanem Izráel Istene és maga Izráel. Bálám próféciája előremutat Jákób (Izráel) nagy Fiának az eljövetelére, aki uralkodni fog minden nép felett. Ez teszi ezt a történetet nem csupán érdekfeszítővé, hanem igazi evangéliummá!

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Történelem

  • Varázslás, mágia, áldás- és átokmondás az ókori kelet népei között. Áldásígéretek és azok teljesülése Izráel népe történetében. (***)

Emberismeret (Osztályfőnöki)

  • Okkult jellegű olvasmányok, filmek, praktikák mai divatja. Mi a helyes viszonyunk velük? (***)

Magyar nyelv és irodalom

  • A bibliai történet újrafogalmazása egy-egy bibliai szereplő szemszögéből. (***)

Vázlat:

Móáb – emóriak
Bálák – Szíhón és Óg
Bálám
az átok áldássá válik

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet – Téma:

* Mire vezet a zúgolódás?
* Fölnézni a jelre = hittel elfogadni Isten kegyelmét.

Előzmények:

Az izráeliták elindultak Kádesből, és Hór hegyéhez érkeztek, ahol Áron meghalt a hegyen. Fia, Eleázár követte őt a főpapi tisztben.

Bevezetés:

4Móz 21,1–3: Az Áron halála utáni harminc napos gyász elmúlt.

Az izráeliták elhagyták Hór hegyét, és továbbmentek az úton, amin a kémek is mentek. Edómtól délre (lásd 4Móz 13,17) a 12 kémnek a déli országrészbe kellett bemennie. A déli országrészből Arád királya rajtaütött a népen, mert a zsidók túlságosan közel értek a határterületéhez, így akarta őket távol tartani. Sikerült kisebb győzelmet aratnia, foglyokat is ejtett!

Ekkor a nép fogadalmat tett az Úrnak. Így adtak nyomatékot ígéretüknek: addig ne legyen nyugodalmuk, amíg azt nem teljesítik. A fogadalom tartalma: Ha az Úr a kezükbe adja ezeket a kánaánitákat, akkor a városaikat a földdel teszik egyenlővé. Mit jelent ez? Azt, hogy nemcsak megverik és üldözik a támadók seregét, hanem a városaikat is elpusztítják.

Az Úr meghallotta a nép fogadalmát, és Izráelt győzelemre segítette. A győzelem helyét Hormának nevezték el*. Majd az izráeliták e kánaánita fejedelem városai ellen indultak, és kipusztították teljesen. (Megj.: Mindezt a kor fényében, és a végső idők fényében kell látnunk, azaz majd egyszer az Úr mindenkit, akik nem menekültek hitben az Úr Jézushoz, örökre eltöröl a földről.)

Látjuk, hogy ez derekabb nemzedék, mint az előző, amely túlságosan félt, és túl hitetlen volt ahhoz, hogy Kánaánba bemenjen. Ezek az emberek mernek kezdeményezni, bíznak az Úr segítségében.

Történet:

Edóm megkerülésével ismét távolabb kerültek Kánaántól. A Vörös-tenger irányába indultak. Újból elkeseredtek. Hát sohasem lesz vége a vándorlásnak?

Újra előjöttek a régi kifogások Mózes ellen: „Miért hoztatok el bennünket Egyiptomból? Azért, hogy meghaljunk a pusztában? Hiszen nincs kenyér és nincs víz, szívből utáljuk ezt a hitvány eledelt! (manna)”

Mózesnek nem volt ideje, hogy ezt a panaszt az Úrral megbeszélje. Isten büntetése máris utolérte a népet: „Tüzes kígyókat”* (Károli) küldött a népre. Sokan haltak meg kígyómarás következtében.

A többiek Mózes előtt megvallották bűnüket: „Vétkeztünk, mert az ÚR ellen és ellened szóltunk. Imádkozz az ÚRhoz, hogy távolítsa el rólunk a kígyókat!” – könyörögtek.

Mózes imádkozott a népért. Az Úr pedig megparancsolta neki, hogy készítsen rézből egy kígyót*, tűzze föl egy póznára, hogy mindenki láthassa. Akit megmart a kígyó, tekintsen föl rá, és életben marad.

Mózes gyorsan nekikezdett a munkának. Sejthetjük, hogy időbe telt, míg elkészült. A rezet meg kellett olvasztani, és kígyó képére formálni. Amikor végre elkészült, egy póznára helyezte, és kihirdette, hogy mindenki, akit megmart kígyó, nézzen föl a rézkígyóra, akkor meggyógyul. Úgy is lett.

Megjegyzés: Vajon mindenki felnézett a kígyóra? Erről később nem olvasunk sehol. Elképzelhetjük, hogy még a leghitetlenebb is fölnézett: Ingyen van, hát miért ne?

A rézkígyó az Úr Jézus előképe. Ő is, mint a rézkígyó, „felemeltetett”. Ezt mondta Nikodémusnak: „Ahogyan Mózes felemelte a kígyót a pusztában, úgy kell az Emberfiának is felemeltetnie, hogy aki hisz, annak örök élete legyen őbenne.” (Jn 3,14–15)

Jegyzetek:

Horma – Jelentése: „száműzetés”.

Tüzes kígyók – Azért nevezhették így a kígyókat, mert mérges marásuk szörnyű égető érzést és komoly szomjúságot idézett elő.

Rézkígyó – A rézkígyót sokáig őrizték és tisztelték. A 2Kir 18,4-ben olvassuk, hogy Ezékiás, Júda királya, a Mózes által készített rézkígyót összetörette, mert Izráel fiai „mindaddig annak tömjéneztek”, azaz annak áldoztak. Ezékiás ennek a bálványozásnak akart véget vetni. Ami visszamaradt, „Nehustán”-nak nevezte, ami nem mást, mint „rézdarabot” jelent.
Még ma is vannak Nehustán nevű izráeliták.

Énekek:

Református énekeskönyv: 6:1–4; 103:4–5; 240:1; 238:9; 466:1–2
Jertek, énekeljünk: 131; 171; 174
Harangszó: 47; 49:5–7
Dicsérjétek az Urat!: 15:5–6; 55:3; 76; 161
Erőm és énekem az Úr: 33; 105:3.5; 119; 139

Megjegyzések:

Türelmetlenség – Az izráeliták türelmetlensége érthető ugyan, de nem helyeselhető. A nyugtalanság és zúgolódás legtöbbször azt jelenti, hogy hitbeli reménységünket elvesztettük, vagy hogy nem tudjuk kivárni az időnket. Összehasonlításképpen: Egy várandós kismama is aggódik néha, ám mégis reménykedik, hogy egészséges gyermeke fog majd születni. Rámutathatunk, hogy a türelmetlenség önmagában nem jó, és hogy a zúgolódás gyökere az elégedetlenség, ahogyan ez az izráeliták esetében is volt. Az Úr a Szentlélek által akar megtanítani a türelemre (Gal 5,22). A Szentlélek többi gyümölcséért is imádkozhatunk.

Isten szigorú büntetése – Megdöbbentő, hogy az Úr Izráel népét olyan szigorúan büntette. Íráskritikusok a szemére hányták, hogy kegyetlen volt, amiért annyi embert csak úgy a halálba küldött. Elbeszélőként bennünket is érhet kritika…, mintha felelősek volnánk annyi halottért. Nincs erre magyarázat. Így hát ügyeljünk, hogy a gyerekeket ne terheljük túl plasztikus képekkel.
Kérdés, rászolgált-e a büntetésre a nép, mely nem sokkal korábban éppen Isten segítségével megverte a kánaánitákat, mivel újra Isten és Mózes ellen fordult? Istent megbántották, a szolgáját, Mózest pedig megrágalmazták! A büntetések során meg kell tanulnunk, mit tettek rosszul. Később is megtaláljuk a Bibliában ezt a vonalat: azok, akik egy bizonyos bűnt elkövettek, szigorú büntetést kaptak mások okulására. Ezenfelül – ahogy Pál írja – az Ószövetségben mindezt minekünk, újszövetségi keresztyéneknek példaképpen írták meg, hogy az ilyen zátonyokat kikerüljük, és az Urat igéje szerint szolgáljuk.

Kegyelem igazság helyett – A rézkígyó által Isten lehetőséget adott az életben maradásra. Kegyelmét és irgalmát látjuk ebben. Hisz erre nem volt köteles!
A „kegyelem” fogalma ezzel a történettel pompásan illusztrálható.

A rézkígyó és az Úr Jézus közötti párhuzam – Magyarázzuk meg a „Krisztus előképe” kifejezést: „mint a rézkígyó, ugyanúgy… az Úr Jézus is…” Már többször is találkoztunk ilyen „előképpel”: pl. Mózes különböző helyzetekben, Áron mint főpap, a bűnbak stb. Ismételd el ezeket a példákat a megvilágosítás kedvéért. Aki hittel tekint a megfeszített Krisztusra, az a bűn mérges harapása ellenére megmenekül. Keresztyének számára a halál nem a bűn büntetése, hanem átmenetel az örök életre.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)

  • Zúgolódás, morgolódás, panaszkodás. A hálátlan lelkület és következményei. A változtatás lehetőségei. (* ** ***)

Történelem

  • A zsidó nép történelme: a pusztai vándorlás átfogó jellegű áttekintése térkép segítségével. (***)

Magyar nyelv és irodalom / Dráma

  • Mai élethelyzetek dramatikus játéka a panaszkodás témakörében. Az élethelyzetek továbbalakítása pozitív irányba. (** ***)
  • Elbeszélő fogalmazás írása Panaszkodók címmel, mai élethelyzethez kapcsolódva. (***)

Természetismeret / Biológia és egészségtan / Földünk és környezetünk (Földrajz)

  • Kígyófajták, a kígyók élete és élőhelye. Mérgeskígyók hazánkban és más vidékeken. Mit kell tennünk kígyómarás esetén? (** ***)

Vizuális kultúra (Rajz)

  • Kígyóalakok formázása sólisztgyurmából. Hurkapálcika felhasználásával a póznára tűzött kígyó elkészítése. (*)
  • A rézkígyó: rajzolás, festés. (**)
  • Éremterv készítése a rézkígyó és a kereszt jelképének felhasználásával. A terv megvalósítása gyurma/agyag formázásával, gipszöntéssel. (***)
  • Bibliai jelek és jelképek felismerése, rajzolása. (* ** ***)

Vázlat:

mindig csak manna
büntetésül tüzes kígyók
imádság
rézkígyó
gyógyulás

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet – Téma:

* A főpap is esendő és halandó, utódja követi a szolgálatban.
* Jézus Krisztus főpapi szolgálata örökké tart.

Előzmények:

A nép harmincnyolc évi pusztai vándorlás után Kádesbe érkezett, Edóm határához. Nem találtak vizet. Ekkor Mózesre és Áronra támadtak, őket okolva a sanyarú körülmények miatt. Mózes és Áron vétkeztek, amikor nem parancsoltak rá a sziklára, ahogy Isten parancsolta, hanem Mózes kétszer is ráütött. Mindkettőjük büntetése az lett, hogy nem mehettek be Kánaánba.

Bevezetés:

Lásd 4Móz 20,14–21: Mózes Edómon* keresztül akart Kánaánba vonulni. Edóm Izráel testvérnépe volt: az edómiak őse Ézsau, Jákób ikertestvére (vö. 1Móz 25,19–34 és 27,1–46; a 23., 24. és 25. leckében.)

Mózes követeket küldött Edóm királyához. A követek előadták: „Te tudsz mindarról a gyötrelemről, amely bennünket ért. Atyáink Egyiptomba mentek, és hosszú ideig laktunk Egyiptomban. De rosszul bántak velünk és atyáinkkal az egyiptomiak. Akkor segítségért kiáltottunk az Úrhoz, aki meghallotta szavunkat, és angyalt küldött, hogy kihozzon bennünket Egyiptomból. Most itt vagyunk Kádésban, a te határod szélén levő városban.”

Azt kérték, hogy átvonulhassanak az országon. Megígérték, hogy az izráeliták csak a király útján (mai szóhasználattal: országúton) vonulnak. Sem szántóföldre, sem szőlőbe be nem mennek, nem isznak az ország kútjainak vizéből, nem térnek le sem jobbra, sem balra.

Edóm megtagadta e kérést. A követeknek ezt válaszolták: „Nem vonulhatsz át itt, különben fegyverrel vonulok ki ellened.” A követek átadták Mózesnek az üzenetet. Mózes újra elküldte őket. Ismét megígérte, hogy csak az országúton vonulnak, és amennyiben ember vagy állat iszik a kutakból, megadják az árát.

Újra tagadó a válasz: „Nem vonulhatsz át!”

És hogy szavainak nyomatékot adjon, Edóm királya erős hadsereget vont össze.

Így az izráeliták megkerülték Edómot, a Holt-tenger irányában.

Történet:

Az izráeliták elhagyták Kádest, és Edóm nyugati határán a Hór-hegyhez értek.

Itt az Úr kijelentette, hogy Áron „az elődei mellé kerül” (= őseihez költözik), azaz meg kell halnia, mielőtt a nép Kánaánba megérkezne. Az Úr emlékeztetett az okára: Mózes és Áron „föllázadt” (engedetlen volt) az Úr parancsa ellen.

Áront nem valami csapás vagy tűz érte utol, mint az Úr ellen lázadó más izráelitákat. Természetes halállal kellett meghalnia.

Láthatjuk, hogy itt nincs vita. Sem Mózes, sem Áron nem könyörögtek kegyelemért. A jogos ítéletet némán elfogadták.

A két idős testvérnek, akik annyi mindent éltek át együtt, el kellett búcsúznia egymástól.

Mózes, Áron és Eleázár, Áron legidősebb fia felmentek a Hór-hegyre. Ott Áronról le kellett venni a főpapi ruhákat, és Eleázárra adni. (Ez a bizonyítéka a főpapi tiszt* örökölhe­tőségének.) Ezután halt meg Áron.

Áron nem állandóan viselte a főpapi öltözéket. Itt a főpapi tiszt átadása miatt öltötte magára, még egyszer, utoljára. Gondoljunk arra is, hogy Áron főpap, mint Krisztusnak, a nagy Főpapnak az előképe, nem főpapként halt meg. Ezért kellett főpapi öltözékét levetnie, Eleázárnak pedig beöltöznie.

A néptől távol történt e fontos esemény. Miután Mózes Eleázárra adta a főpapi öltözéket, meghalt Áron. Ő volt az első főpap, akit sokan követtek.

Semmit sem olvasunk Áron temetéséről. Mózes és Eleázár együtt jöttek le a hegyről. Áront valószínűleg ők temették el a hegyen, bizonyára kövek alá.

A nép megértette, hogy Áron meghalt, és Eleázár lett az utód. Harminc napig* siratták az apát.

Jegyzetek:

Edóm – A jövőben harc lesz Edóm és Izráel között. Erről többek között az 1Sám 14,47-ben, az 1Kir 11,14kk-ben olvashatunk. Júda királyai éveken át uralkodtak Edóm felett; az 1Kir 22,48-ban olvassuk, hogy Jósáfát király helytartót nevezett ki Edómba. Később ismét királya volt Edómnak, valószínűleg vazallus-király, aki együtt harcolt Júda királyával Mésa és Móáb ellen, az izráeli Jórám királlyal (2Kir 3).

Főpapok – Két főpapi család volt, Eleázár leszármazottai, és Ítámáré, Áron fiatalabb fiáé.

Harminc nap gyász – Egyiptomi szokás szerint. Mikor Jákób meghalt, az egyiptomiak – és bizonyára Jákób családja is – hetven napig gyászoltak. Ebben valószínűleg benne van az a negyven nap, ameddig a bebalzsamozás tartott. A zsidók nem balzsamozták be halottaikat, így elég volt harminc nap a gyászra. Megjegyzendő, hogy Mirjám halála után nem olvasunk ilyen gyászolásról (4Móz 20,1). Mózes halála után is harminc napig gyászoltak (5Móz 34,8).

062

Énekek:

Református énekeskönyv: 90:1–3.6; 99:4; 286:6–7; 360:4; 405:1; 512:1–2
Jertek, énekeljünk: 65; 69; 239
Harangszó: 14; 15; 43; 50:1.4; 55
Dicsérjétek az Urat!: 27:2; 82; 175; 178
Erőm és énekem az Úr: 4; 21; 55; 72:1; 129

Megjegyzések:

A halhatatlan Főpap – Áron, és a nemzetségéből minden főpap meghalt már. Ők, magas hivataluk ellenére is, bűnösök és halandóak voltak. A nagy Főpap, Jézus Krisztus az „egyedül halhatatlan” (1Tim 6,16).
Lévi papságában semmi sem volt teljes. Minden csak árnyéka volt az Úr Jézus papságának. A Zsid 5-ben Áron fölé rendeltetett, a Zsid 7-ben és 8-ban Melkisédek rendje szerinti főpapról olvasunk. A Zsid 7,23–24 összehasonlítja a halandó papokat a halhatatlan és örökkévaló Jézus Krisztussal. Az Ő papsága el nem múló. „Ezért üdvözíteni tudja örökre azokat, akik általa járulnak Istenhez, hiszen ő mindenkor él, hogy esedezzék értük” (Zsid 7,25). Rámutathatunk: az áldozó (és illatáldozatot bemutató, azaz a kérő, imádkozó) főpap, Áron meghalt. Az Úr Jézus, aki Önmagát áldozta, és állandóan könyörög értünk, él mindörökké.

Elfogadni – Aki tudja, hogy el van rejtve Jézus Krisztusban, az rémület nélkül találkozhat a halállal. Áron is tudta, bár még nem ismerhette Krisztus nevét. De ahogyan az ószövetségi bibliai szentek várták a Messiást, aki által lehetséges a bűnök bocsánata, és így részük az örök élet, úgy fogadhatta el Áron a halált. Más dolog a büntetés elfogadása, hogy nem mehetnek be Kánaánba. Sem ő, sem Mózes nem könyörgött ennek a büntetésnek az elvételéért. Aki tudja, hogy vétkezett, annak bocsánatot kell kérnie, nem azért, hogy a büntetést töröljék el. Lehet kegyelmet kérni, de a kegyelem adományozójától függ, hogy a kegyelmet milyen formában adja.
A gyerekek megtanulhatják ebből, hogy egy bűnnek a megbocsátását szabad is, kell is kérni, de a megbocsátás még nem azt jelenti, hogy a büntetést is eltörölték. A bocsánatkérő gyerek ne várja közvetlenül bocsánatkérése után a büntetés azonnali és automatikus eltörlését. A nevelő néha szükségesnek láthatja a büntetést. Ha ezt mérsékelik vagy eltörlik, az kegyelem, nem pedig logikus következmény.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Társadalmi ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)

  • A gyülekezet közössége és a templom. Miért járunk templomba? (*)
  • Beszélgetés a halálról és a gyászról: Mit jelent ez a számunkra? Gyászszokásaink. Emlékezés halottainkra. (** ***)

Történelem / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek

  • Az utódlás kérdése régen a királyok, ma az állami, egyházi és egyéb vezetők esetében. (** ***)

Magyar nyelv és irodalom

  • Búcsúbeszéd írása Áron személyére és szolgálatára emlékezve. (***)

Háztartástan (Technika)

  • Milyen öltözetet hordunk? Gondoskodás a ruháról, lábbeliről. (*)

Vizuális kultúra (Rajz) / Technika

  • A főpap ruházata: „öltöztetős” emberalak készítése papírból színezéssel, kivágással, hajtogatással. (* **)

Vázlat:

Edóm
Áron
Hór – Áron meghal
Eleázár
30 nap gyász

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet – Téma:

* Isten gondoskodása a pusztában is meg­tapasztalható.
* A harag, az indulat meggondolatlan sza­vakhoz, tettekhez vezet. Ezzel Istennek sem adjuk meg a kellő tiszteletet.

Előzmények:

A sivatagi vándorlás 38 évéből csupán néhány esemény van leírva. Pl. Kórah, Dátán és Abirám lázadása, melynek során sokan haltak meg. Végül Izráel népe újra Kádes-Barneához érkezett.

Történet:

Amikor az izráeliták hosszú évek vándorlása után a Cin-pusztájában lévő Kádesbe* értek, meghalt Mirjám, Mózes és Áron nővére. Pontosan nem tudjuk hány éves volt, de valamivel idősebb lehetett 130 évesnél. Kádesben temették el. Ő sem látta az Ígéret földjét, pedig nem voltak már messze tőle.

Az év első hónapja volt, a páskaünnep napjai közeledtek. A nép megszomjazott, mert az évnek ebben a szakában Cin-pusztájában nem lehetett vizet találni.

A tömeg összegyűlt Mózes és Áron ellen. Nem lett volna csoda, ha köveket ragadnak, hogy megkövezzék Mózest és Áront. Ilyen már korábban is volt. Egyelőre azonban csak zúgolódtak. (Figyeljünk arra, hogy ezek az emberek az előző elbeszélésekben még csak gyerekek vagy ifjak voltak!)

Ahogy már gyakran történt, most is panaszár zúdult a vezetőkre: „Bárcsak elpusztultunk volna, amikor testvéreink elpusztultak!” Valószínűleg a kádes-barneai esetre, valamint Kórah, Dátán és Abirám lázadására is gondoltak. Mindkét alkalommal több ezren haltak meg büntetésképp. „Miért hoztátok el az ÚR gyülekezetét ebbe a pusztába? Azért, hogy itt haljunk meg állatainkkal együtt?!” Kádes terméketlen hely, sem füge, sem szőlő, sem gránátalma nincs …még víz sincs!

Az utóbbi természetesen komoly probléma. Víz nélkül minden és mindenki elpusztul. Ám a hang, amellyel panaszkodtak, tulajdonképpen az Úr elleni lázadás hangja volt.

Mózes és Áron erre leborultak a gyülekezet sátránál.

Az Úr dicsősége, a felhőoszlop alászállt. Isten megparancsolta Mózesnek, hogy vegye a botját, és gyűjtse össze az embereket a szikla körül, majd Áronnal együtt parancsoljanak a sziklának, s az vizet ad. (Az Úr itt nem mutatott egy meghatározott sziklára, amint azt Refídímben tette. Ott megnevezte a „Hóreb szikláját” – 2Móz 17,6.)

A sziklához érve Mózes dühösen fordult a néphez. A „legalázatosabb ember a földön” (4Móz 12,3) most távol volt az alázattól. Belefáradt a nép lázongásába.

„Hallgassatok ide, ti lázadók! Fakasszunk-e vizet nektek ebből a sziklából?”

Nézzük meg alaposan ezeket a szavakat! Mózes a népet jogosan nevezi „lázadóknak”. Úgy viselkedtek, mint az oktalan állatok, akik nem akarnak gazdájukra hallgatni. A nép rászolgált erre a megszólításra, mégis, Mózes szavaiból hiányzott a szeretet.

S azután: „Fakasszunk-e…” Mózes eltér az Úr parancsától. Ők fognak vizet adni a népnek… Bár kérdés formájában fogalmaz, Mózes a nép előtt mégsem adta meg az Úrnak azt a tiszteletet, ami jár. Áron is egyetértett vele ebben.

Majd Mózes kétszer ráütött Isten botjával a sziklára. Rosszul használta Isten min­denhatóságának szimbólumát! Rögtön víz fakadt a sziklából, pontosan úgy, amint Masszánál és Meribánál. Érdekes! – mondhatjuk. Csak parancsolniuk kellett volna, hogy víz fakadjon… Ehelyett ráütött, és mégis jött a víz! Igen, az Úr Mózest és Áront nem hagyta cserben. Mi lett volna, ha a botütés után nem jött volna víz? Ha ők nem tisztelték is az Urat, az Úr tisztelte őket! Ez is az Ő hűségének egyik bizonyítéka. Nem hagyta cserben a népét. Bűneik ellenére Ő betartotta ígéreteit. Mi is szilárdan hihetünk Benne. Mózes kétszer is ráütött a sziklára, mert indulatos volt. Az első ütés után nem is várta, hogy víz fog jönni a sziklából. Az indulat is egyfajta bűn, nem „szent harag” volt, ami itt elragadta. (Vö. Jak 1,20: „Az ember haragja nem szolgálja az Isten igazságát”.)

Miközben a nép itta a csodás vizet, az Úr Mózessel és Áronnal beszélt tettükről.

Nem bízták rá magukat, nem tartották szentnek az izráeliták szeme láttára! Az lesz a büntetésük, hogy nem ők vezetik be a népet Kánaánba.

Mózes és Áron nem bíztak abban, hogy az Úr vizet ad a sziklából, ha csupán meg­parancsolják. Ez volt az első bűnük. A második az, hogy megrontották az Úr szentségét a nép előtt. Nem nekik, hanem az Úrnak kellett volna adni a dicsőséget. Ezzel a bűnnel találkozunk akkor is, amikor Dávid megszámláltatja a népet (2Sám 24). Ő maga ismerte el utána, hogy ezzel igen vétkezett (10. v.). Itt látjuk, hogy az Úr a vezetők bűnét keményebben számon kéri. Nem számította be enyhítő körülménynek, hogy éveken át annyit kellett bajlódniuk a néppel; érthető, ez egyszer kudarcot vallottak. Nem, a bűnt sose lehet kimagyarázni. Mózes és Áron oly sokáig éltek az Úr közelében, „jártak Istennel”, ahogyan Énók is (1Móz 5,24); az Úr úgy beszélt Mózessel, ahogy az ember a barátjával beszél. Minél közelebb él valaki Istenhez, annál súlyosabb, ha visszaél a nevével.

Vajon ezt a bűnt nem bocsátja meg az Úr? De megbocsátja, ami viszont nem jelenti azt, hogy a megbocsátott bűnnek nem lesz büntetése. (Lásd Megjegyzések: „bűn-büntetés-meg­bocsátás”.) A büntetés pedig az, hogy ők a népet nem vezethetik be Kánaánba.

Nem olvassuk, hogy a két testvér reagált volna erre. Ám később Mózes megkérdezte, hogy vajon nem mehetne-e be mégis az országba. Az Úr válasza így szólt: „Ne beszélj hozzám többet erről a dologról!” (5Móz 3,25–26)

A sziklából fakadt vizet újra „Meribá”-nak* (perlekedés) nevezték, mivel az izráeliták pereltek az Úrral. Gondoljunk a másik vízfakasztásra a Sínai-hegynél! Az a perlekedés nem Mózes és Áron bűne lett, hanem a népé, amelyik tette.

Mózes, aki maga írt beszámolót erről az eseményről, ezekkel a szavakkal fejezte be följegyzését: „Ő megmutatta nekik, hogy szent.” Ebből látszik, hogy megadta az Úrnak a tiszteletet. Ő adott vizet a sziklából, nem Mózes vagy Áron!

Jegyzetek:

Kádes, a Cin-pusztájában – Nem azonos a Párán pusztájában lévő Kádes-Barneával. Az események során kiderül (Móz 20,14kk), hogy a nép Edóm határára érkezett meg. Nem sokkal utána meghalt Áron Hór hegyén. Kádesnek tehát e hegy közelében kellett lennie, Edómtól keletre (4Móz 20,22). Cin jelentése: „sík föld”.

Meriba – Vö. Masszával és Meribával (2Móz 17,7: „kísértés” és „harc”; 52. lecke).

061.1

Énekek:

Református énekeskönyv: 6:1; 78:8; 206:1.3; 263:1–3; 424:1; 479:3
Jertek, énekeljünk: 145:1; 161:1; 228; 229
Harangszó: 43; 44; 52:3–4
Dicsérjétek az Urat!: 4; 8; 41; 53:3–4; 87:3; 161
Erőm és énekem az Úr: 19; 33; 53:3; 112:2; 121

Megjegyzések:

Még mit se tanultak… – Az izráelitáknak már majdnem 38 év vándorlás van a hátuk mögött. Sokan meghaltak fiatalon. És most, amikor újra karnyújtásnyira a kánaáni bevonulás, még mindig ugyanolyan lázadók és ellenállók, mint korábban. Látjuk, hogy önmagától nem változik meg az ember; Isten végez csak benne teljes átalakítást a Szentlélek által.
Ezt a gyerekeknek is tudniuk kell. Ha olykor össze is szeded magad, újra beleesel ugyanabba a bűnbe. Fontos tehát a megtérésért való könyörgés is.

Bűn-büntetés-megbocsátás – Gyakran gondolják gyerekek és felnőttek is, hogy a megbocsátott bűnre nem következik büntetés. Sokszor ad ez okot félreértésre a nevelő és a gyermek között. „És most mégis intőt kapok?” Pedig milyen gyakran csak felületesen mondjuk: „Bocsánat!” – csak hogy elkerüljük a büntetést. Fontos, hogy beszélgessünk erről a csoporttal. Mózes és Áron bűne jó kapcsolódási pont ehhez. Másik példa lehet Dávid és Betsabé gyermeke, akinek Dávid bűnbánata ellenére mégis meg kellett halnia. De mennyivel több példát találni a Bibliában olyanokról, akik bocsánatot nyertek, s nem kaptak büntetést. Gondoljunk Zákeusra, a házasságtörő asszonyra vagy a tékozló fiúra!

Mózes és Áron tisztelete – Az Úr nem engedte őket megszégyenülni a nép előtt; tisztelte és elismerte őket mint vezetőket és mint szolgáit. Azt akarta, hogy hibáik ellenére is Őt tiszteljék bennük.
Erről szóló példatörténet a gyerekeknek:
Egy öreg pap egyszer valami nagyot vétett, amiért felfüggesztették szolgálatából. Egy darabig nem prédikálhatott. Amikor ez a pap egyik korábbi gyülekezetében a lányánál lakott, vasárnap el akart menni a templomba. Mivel nehezen járt, szerette volna, ha valaki elkíséri. Senki sem akart vele menni; lánya és veje sem; szégyelltek vele mutatkozni.
Egy fiatalember azonban vállalta, hogy vele megy. A templomba igyekezők mind elfordították a fejüket. Nehéz út volt ez a fiatalember számára, az idős pap számára még nehezebb. És az egész istentiszteletet is végig kellett várni, a végén pedig hazakísérni. A fiatalember sose fogja elfelejteni ezt a délelőttöt…
Az emberek elfelejtették, hogy a lelkész Isten szolgálatában állt. Hibája ellenére tiszteletet érdemelt volna mennyei Ura miatt.
Egy másik példa: Ha egy apa vagy anya valami rosszat tesznek, ennek ellenére szülői voltuk miatt tisztelni kell őket (lásd Sém és Jáfet viselkedését a részeg Nóéval szemben; 1Móz 9,20–23).

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Emberismeret (Osztályfőnöki)

  • Haragból, indulatból fakadó meggondolatlan szavaink, tetteink és azok következményei. Hogyan lehet indulatainkon uralkodni? (** ***) A témához kapcsolódó életjátékok. (***)

Történelem / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki)

  • A hatalom képviselőivel szembeni helyes magatartás. Problémás kérdések történelmi példákon keresztül: Van-e helye a polgári engedetlenségnek? Mit tegyünk a zsarnok hatalommal szemben? (***)

Magyar nyelv és irodalom / Dráma

  • A vízhez kapcsolódó találós kérdések. (*)
  • Közmondások gyűjtése és magyarázata a harag témakörében. Összehasonlításuk bibliai mondásokkal. (** ***)
  • Elbeszélő fogalmazás írása a haragról megtörtént mai eset alapján. Választható cím a közmondások közül. (**)
  • Mai élethelyzetek dramatizálása meggondolatlan és meggondolt szavainkhoz, tetteinkhez kapcsolódva. (***)
  • Egy részlet megismerése Sinka István: Mózes víz után kesereg c. verséből. Beszélgetés a vers kapcsán a pásztorélet és a pásztor, mint vezető nehézségeiről. (***)

Matematika

  • Vízmennyiségek összehasonlítása: kevesebb-több, edénysorozat az ürestől a teliig. (*)

Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz)

  • Mikor van hőség, szárazság? A víz szerepe nyári melegben. A víz felhasználása. Honnan nyerjük az ivóvizet? (*)
  • Karsztvidékek jellemzői, felszín alatti vizei. (***)

Technika / Vizuális kultúra (Rajz)

  • Papírpohár hajtogatása. (*)
  • Térbe állítható papírmakett készítése a bibliai történethez. Műveletek: nyírás, hajtás, ragasztás. (**)

Vázlat:

Cin pusztája
Mirjám halála

szomjúság
lázadozás
Mózes és Áron
beszélni – ütni
víz (Meriba=harc)

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

 

Üzenet – Téma:

* A törvényes vezető elleni lázadás büntetéssel jár.

Előzmények:

Izráel népe a tíz kém beszámolóját hallva elveszítette bizalmát az Úrban és Mózesben. Aztán mégis csak készek voltak elfoglalni az országot. Ám szégyenletesen leverték és elűzték őket a hegyeken lakó amálékiek és kánaániak. Nem csoda, hiszen az Úr nem ment velük.

Történet:

1. rész:

Miután az amálékiektől és kánaániaktól elszenvedett vereséget kiheverték, Izráel útra kelt. Isten parancsára a Nádas-tenger felé kellett indulniuk, Edóm körül. Még harmincnyolc esztendő állt előttük, mert az Úr azt mondta, hogy összesen negyven évig fognak vándorolni a pusztában. Két éve indultak, a leghosszabb időt a Sínai-hegy lábánál töltötték. Erről a harmincnyolc esztendőről keveset árul el Mózes. Csupán néhány eseményt idéz föl, melyek elég szörnyű történetek. Akár a most következő…

Mózest az Úr bízta meg a nép vezetésével. Rajta keresztül beszélt a néppel. Mózes az Ő kezéből vette át a szövetség két kőtábláját. Tőle kapta a megbízatást a szent sátor elkészítésére és felszentelésére. Az istentisztelet rendjét is neki mondta el az Úr.

Áron volt az első főpap. Isten választotta ki erre a tisztségre.

Mégis akadtak néhányan, akik nem voltak kibékülve Isten választásával. Ők Mózest és Áront nem találták a legalkalmasabb vezetőnek. Miért éppen ők legyenek a legelőkelőbb pozícióban?

A lévita Kórah, Mózes és Áron unokaöccse összefogott a Rúben* (Jákób legidősebb fia) törzséből való két testvérrel, Dátánnal és Abirámmal. A törzsükből származó Ón is hozzájuk szegődött, de róla később nem esik szó. Talán csak rövid időre csatlakozott ezekhez a békétlenekhez? (Érdemes tudni, hogy a kehátiaknak* és rúbenieknek a szent sátor egyazon déli oldalán voltak a sátraik. Vagyis egymás közelében laktak, és könnyen megbeszélhették a terveiket.) Kórah, Dátán és Abirám maguk mellé tudtak állítani 250 vezető izráelitát: a „gyülekezet képviselőit”*, akik „neves emberek voltak”.

Vezetésükkel a csoport Mózes és Áron elé állt: „Elegünk van belőletek! Miért emelitek magatokat az ÚR gyülekezete fölé?! Hiszen az egész közösség a maga egészében szent, és közöttük van az ÚR!” Mit akartak ezek az emberek? Az igaz, hogy mindenki, aki az Úr előtt áll, szent, elkülönített, ahogyan az egész népet különválasztotta a pogányoktól. Velük van az Úr. De a vezetőket Ő állította a nép élére! S most mégis szemükre hányják, hogy magukat mindenki fölé helyezték az Úr gyülekezetében. Figyeljük meg, hogy ezek a felkelők milyen szép szavakat használnak: „szent”, „közöttünk van az ÚR”, „az ÚR gyülekezete”. Ebben az esetben is jól látszik, hogy a kegyes beszédmód nem mindig Isten Szentlelke által történik.

Mózes megértette, hogy őt tartják főbűnösnek. Isten elé borult tanácsért. Miután fölkelt, így szólt a lázadókhoz: „Holnap az ÚR megmutatja, hogy ki az övé, és ki közeledhet hozzá.” Az Úr maga dönt majd.

Mózes megparancsolta, hogy másnap menjenek szenes serpenyőikkel a szent sátorhoz. Illatáldozatot kell bemutatniuk. Ami csak a papoknak volt megengedve! (Gondoljunk az „idegen tűz”-re, Nádáb és Abihú esetére: 3Móz 10,1–2!) Most majd kiderül, kit tett az Úr (fő)pappá, és kit nem!

„Az lesz szent, akit kiválaszt az ÚR” – mondta Mózes. (Egyes számot használt, vagyis világos volt előtte, hogy egyedül Áron lesz kiválasztva!) Ám ha az Úr valóban meg akarja őket szentelni, akkor azt Mózes elfogadja.

A másnapi próba előtt Mózes is és az ellentábor is átgondolhatta magatartását. Nagyon is jól tudták, hogy milyen veszedelmes lehet rájuk nézve ez az áldozás.

Mózes még utoljára Kórahhoz és a lévitákhoz fordult: „Hallgassatok ide, Lévi fiai! Keveslitek, hogy különválasztott benneteket Izráel Istene Izráel közösségétől, és ti járulhattok elé, hogy ellássátok a szolgálatot az ÚR hajlékánál, és a közösség szolgálatára álljatok? Megengedte, hogy eléje járuljatok testvéreitekkel, Lévi fiaival együtt. Most még a papságot is kívánjátok?! Bizony az ÚR ellen fogtatok össze, te és egész csoportod. Mert ki az az Áron, hogy ellene zúgolódtok?”

Aztán hívatta Dátánt és Abirámot, hogy meghallgassa a panaszukat. De azok nem engedelmeskedtek, hanem visszaüzentek: „Nem megyünk! Nem elég, hogy elhoztál bennünket a tejjel és mézzel folyó földről, hogy megölj bennünket a pusztában, hanem még zsarnokoskodni is akarsz rajtunk? Éppen nem tejjel és mézzel folyó földre hoztál bennünket, és nem adtál nekünk sem mezőt, sem szőlőt örökségül. Vajon ki akarod szúrni ezeknek az embereknek a szemét?! Nem megyünk!” Az aljas vádak nemcsak Mózes, de az Úr ellen is szóltak. Milyen gyorsan elfelejtették az egyiptomi nyomorúságot! Hiszen ott rabszolgaként téglagyártással kellett gyötrődniük! S az ő családjaikból is a Nílusba kellett dobni a fiúgyerekeket! Ezt az Egyiptomot nevezik ők tejjel és mézzel folyó országnak? Szégyen! És az talán Mózes bűne, hogy a nép most nem Kánaán határán áll? Nem a nép hátrált meg gyáván?

Mózes nagy haragra gyúlva imádkozott: „Ne tekints áldozatukra! Nem vettem el tőlük még egy szamarat sem, és egyikükkel sem tettem rosszat.” Ez az első alkalom, amikor Mózes büntetést kért megbocsátás helyett.

2. rész:

Eljött a másnap reggel. Kórah összegyűjtötte maga mögé az egész népet a gyülekezés sátrához. S akkor megjelent az Úr dicsősége. Az Úr utasította Mózest és Áront, hogy húzódjanak el a lázadóktól, mert egy pillantás alatt megsemmisíti őket.

A két vezető leborult az Úr előtt. „Ó Isten! Aki lelket adsz minden testnek!* Miért haragszol az egész közösségre, holott csak egy ember vétkezett?” Világos, hogy az egész népről beszélt, mivel nem sokkal később mind a kétszázötven ember, Kórahhal, Dátánnal és Abirámmal együtt meghalt. Itt Mózes és Áron igazi pásztorok, akik életüket kockáztatják a nyájukért.

Az Úr engedte „kérlelni” magát. Megváltoztatta elhatározását. Megparancsolta, hogy mindenki húzódjon el az istentelenektől. Semmijüket se érintsék, nehogy ők is elvesszenek.

Az emberek eltávolodtak Kórah, Dátán és Abirám sátraitól*. Dátán és Abirám megálltak sátraik ajtónyílásánál, feleségeikkel, fiaikkal és családjukkal. Így dacoltak Mózessel és az Úrral. Nem, ők nem alázkodnak meg az Úr előtt!

Mózes, mint próféta, szólalt meg akkor: „Ebből tudjátok meg, hogy az ÚR küldött engem ezeknek a dolgoknak a véghezvitelére, és hogy nem magamtól cselekszem: Ha úgy halnak meg ezek, ahogyan más ember hal meg, és ha az lesz a sorsuk, ami minden más embernek, akkor nem az ÚR küldött engem. De ha az ÚR valami csodálatos dolgot visz véghez, és a föld megnyitja a száját, és elnyeli őket mindenükkel együtt, és elevenen szállnak le a holtak hazájába, abból megtudjátok, hogy megutálták ezek az emberek az URat.”

Vajon az Úr megteszi-e, amit Mózes mondott?

„Megnyitotta száját a föld, és elnyelte őket házuk népével együtt, a Kórahhoz tartozó összes embereket* minden jószágukkal együtt. Elevenen szálltak le a holtak hazájába, mindenükkel együtt… Így vesztek ki a gyülekezetből.”

Az egész Izráel pedig rémülten szétfutott, mert azt gondolták, hogy őket is elnyeli a föld. Valószínűleg egyidőben azzal, amikor a föld megnyílt Kórah, Dátán és Abirám sátrai körül, az Úr tüze megemésztette Kórah kétszázötven emberét, amint Nádábbal és Abihuval is történt, mikor idegen tűzzel áldoztak. Így az egész nép előtt világossá vált, hogy az Úr Áront – aki e büntetés idején életben maradt – tekinti törvényes főpapnak. És most már senki sem tagadhatta, hogy Mózest az Úr állította vezetőül.

Mózes utasította Eleázárt, Áron fiát, hogy a bűnösök réz szenesedényeit gyűjtesse egybe. A bennük izzó faszenet ki kellett borítania a táborhelyen kívülre. A szenesserpenyőkből rézlemezeket vert, mivel szentek lettek azzal, hogy az Úr színe elé kerültek. A rézlemezeket pedig ráerősítették az égőáldozati oltárra, figyelmeztetésként mindenkinek, „hogy senki se merjen közeledni az ÚRhoz, aki illetéktelen, mert nem Áron utódai közül való… Ne járjanak úgy, mint Kórah és csoportja”.

Úgy történt, ahogy az Úr parancsolta.

3. rész:

Másnap a nép zúgolódott Mózes és Áron ellen: „Ti öltétek meg az ÚR népét!” Kórahra, Dátánra és Abirámra utaltak ezzel, és a kétszázötven neves emberre, akik a gyülekezet képviselői voltak. Ezeket a lázadókat nevezték az Úr népének! Valóban szörnyű, hogy ennyi vezető embert kellett megbüntetnie az Úrnak! Most is, mint mindig, Mózest és Áront okolták. Már nem gondoltak arra, hogy Mózes és Áron közbenjárt értük, amikor az Úr az egész népet el akarta pusztítani? És nem elég világosan jelezte az Úr akkor, hogy Mózest és Áront bízta meg és fogadta el vezetőként és főpapként?

A nép a szent sátor felé fordult, és látta, hogy alászállt a felhőoszlop, s megnyugodott a szent sátoron.

Mózes és Áron a szent sátor elé mentek.

Az Úr ugyanazt mondta Mózesnek, mint az előző napon: „Húzódjatok félre ettől a közösségtől! Hadd semmisítem meg őket egy pillanat alatt!”

Úgy képzelnénk, hogy Mózes és Áron most már nem akarják mentegetni a népet. De mégis! Most is arcra borultak, és könyörögtek, hogy mégse tegye meg az Úr.

De Ő nem válaszolt. Mózes észrevette, hogy a büntető ítélet már meg is kezdődött. Megparancsolta Áronnak, hogy vegyen szenesserpenyőt, tegyen bele tüzet az oltárról és füstölőszert. Menjen gyorsan a nép közé, hogy engesztelést mutasson be értük. Mózes tudta, hogy az Úr haragja most nem fordítható meg egy imádsággal. A főpapnak kell közbelépnie. Csak áldozat által kaphat kegyelmet a nép.*

Sietve készítette el Áron a füstölőáldozatot. A tömjénezővel a nép közé szaladt, hogy megpróbáljon minél több embert megmenteni.

Megállt a csapás*. Sokak számára későn érkezett Áron közbenjárása: tizennégyezer-hétszázan már meghaltak!

Majd visszatért Áron Mózeshez, a gyülekezet sátorának ajtajába. Döntésre várt még a papság és főpapság kérdése. Melyik törzset és melyik családot választotta ki az Úr, hogy a szent sátorban szolgáljon? Ki a törvény szerinti főpap? Úgy tűnik, hogy a további világos útmutatás ellenére mégis voltak, akik ezt kétségbevonták. Isten kegyelme az, hogy most nem büntetéssel, hanem látható jellel akart világosságot adni ebben a dologban. Minden törzs vezetőjének (a 4Móz 2-ben fel vannak sorolva) a botját odavitték Mózeshez, aki felírta a nevét a vesszőre. Ugyanezt tette Áron vesszőjével is. Majd elhelyezte a vesszőket a bizonyság ládája elé, a szentek szentjébe. Az a vessző, amit az Úr kiválaszt, ki fog virágzani. Ezzel vet véget az Úr a lázongásnak. Különös, hogy Mózes beléphetett a szentek szentjébe. Ilyen fontosnak tartotta az Úr, hogy mindenki meggyőződjön arról, hogy Áron és leszármazottai a fölkent papok.

Másnap Mózes látta, hogy Áron vesszője kivirágzott. Még gyümölcs, mandula is volt rajta. Mózes kivitte a vesszőket, és megmutatta Izráel fiainak. Mindenki előtt világos lett, hogy Lévi törzse és Áron családja lett kiválasztva a szent sátor szolgálatára, Áron a főpap, fiai a papok és a léviták a segítők.

Vajon csendben széledt szét a nép? Nem, hangos jajgatás hangzott. Féltek, halálos félelemmel. Az Úr győzött! Ő a leghatalmasabb! Mostantól neki kell engedelmeskedni. Ha nem teszik, akkor meg fognak halni. „Elveszünk, mindnyájan elveszünk! Mindenki meghal, aki közeledni mer az Úr hajlékához! Vajon mindnyájunknak el kell pusztulnunk?”

Igen, meg kellett adniuk magukat a győztes Úrnak, de nem szívből tették. A szent sátor, amihez mindenki örömmel adta a kincseit, amin olyan sokan keményen dolgoztak, veszélyes hellyé vált számukra. Ha odamennek, meg fognak halni, mint az a kétszázötven és a másik tizennégyezer-hétszáz. Az Urat hitetlenségükben csak emésztő tűznek, bosszúállónak láthatták. Arra, hogy Ő tiszteletet, szolgáló szeretetet és bizalmat kér, nem is gondoltak.

Jegyzetek:

Rúben – Jákób legidősebb fia eljátszotta elsőszülöttségi jogát, mert Jákób ágyasával, Bilhával hált (vö. 1Móz 35,22 és 49,3–4). Dátán és Abirám ezzel a ténnyel nem törődtek. Az ő törzsük fontosabb, mint Lévié, amelyikből Mózes és Áron származtak. Egyébként az is elég különös, hogy a nagy Mózes attól a Lévitől származik, akit Jákób szintén elmarasztalt: „Szétosztom őket Jákóbban, elszélesztem Izráelben.” (1Móz 49,7)

Kehátiak – Lévi fiának, Kehátnak az utódai. Gersón, Kehát és Merári voltak a léviták ősatyjai (vö. többek közt 4Móz 26,57). Ők külön szolgálatot végeztek a szent sátorban, később a templomban.
Kórah így rokona volt Mózesnek és Áronnak, hiszen Kehát volt Amrám atyja, aki Mirjám, Áron és Mózes atyja volt. És Kórah Jichár fia és Kehát unokája a 4Móz 16,1 szerint. Amrám a testvére volt Jichárnak, Kórah apjának (vö. 4Móz 3,19). Kórah tehát Mózessel és Áronnal (másod)unokatestvérek. Mózes és Áron keháti és „amrámi”, míg Kórah „jichári” (vö. 4Móz 3,27).
A kehátiakra jutott táborbontásnál, szállításnál és a szent sátor újraépítésénél a szövetség ládája és az engesztelés fedele, a szent kenyerek asztala, a gyertyatartó és minden eszköz; vagyis a legfontosabb tárgyak (vö. 4Móz 3,31 és 4,4–15: fontos átolvasni, hogy milyen gondosan kellett e szent eszközökkel bánni!).
Azt is olvassuk, hogy Kórahnak az sem igen volt ínyére, hogy nem ő, hanem egy bizonyos Elicáfán volt a kehátiak családfője (4Móz 3,30).

A gyülekezet képviselői, ősi törzsek fejedelmei, Izráel nemzetségfői – A 4Móz 1-ben olvasunk a nép megszámlálásáról. Minden 20 éves vagy annál idősebb férfit össze kellett számlálni. A számlálás eredménye 603.550, a léviták nélkül. A népszámlálásban a törzsek fejedelmei segítettek. Mind a tizenkettő neve fel van sorolva (Efraim és Manassé kettőnek számít). Egy részük részt vett Kórah lázadásában, és ezért meg kellett halniuk, ami bizonyára komoly csapás volt a közösségre és Mózesre. A tíz kém, akik ugyancsak meghaltak (4Móz 14), szintén „fejedelmek”, vagyis a törzsek fontos vezetői lehettek.

Minden élő teremtmény lelkének Istene – Ez a nehéz kifejezés azt jelentheti, hogy Isten teremtett minden embert, és az életet lehellte beléjük. Ha egész népét megemésztené tűzzel, a saját alkotását semmisítené meg.

Kórah, Dátán és Abirám hajléka – Úgy képzelhető el, hogy Kórah, Dátán és Abirám egy nagyobb sátrat építettek „fő szálláshelyként”. Ez egybeesne azzal a ténnyel, hogy Kórah fiai nem voltak ott, amikor apjuk és a többiek „élve szálltak alá a holtak birodalmába”. Valóban ott áll a 27. versben mindkettő: „Kórah, Dátán és Abirám hajléka”; s „Dátán és Abirám pedig kimentek, és odaálltak sátraik bejáratához feleségeikkel, fiaikkal és családjukkal együtt”.

Minden ember, aki Kórahhoz tartozik – Azaz Dátán, Abirám, családjukkal és (esetleg) Kórah feleségével. Mert a 4Móz 26,11-ben az áll, hogy Kórah fiai nem haltak meg. Valószínűleg nem vettek részt apjuk felkelésében. Még azt is feltételezik, hogy az adott pillanatban éppen ők adták a szolgálatot a szent sátorban, de erre nincs utalás. Akkor még nem lehettek gyerekeik, hiszen a lévita és pap csupán harminc éves koruktól kezdhették szolgálatukat.
Kórah maga, a 250 emberrel együtt, akik tömjéneztek, meghalt.

Közbenjáró – Ahogyan Áron a saját élete veszélyeztetésével állt a nép közé engesztelést szerezni, úgy tette azt az Úr Jézus, a nagy Közbenjáró is, önmagát adva, hogy népét Istennel kiengesztelje. Krisztus a bűnösök közé adta magát, hogy azokat Istennel kiengesztelje. (Róm 5,10–11: „Mert ha akkor, mikor ellenségei voltunk, megbékéltetett minket az Isten önmagával Fia halála által, akkor miután megbékéltettünk, még inkább üdvözíteni fog élete által. Sőt ezenkívül még dicsekszünk is az Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által, aki által részesültünk a megbékélés ajándékában.”) Áron itt Krisztus előképe. Mózes és Áron, mint annyiszor, most is kiálltak népükért.

Csapás – Ez esetben tűzre gondolhatunk, talán villámcsapásra.

060.2

Énekek:

Református énekeskönyv: 74:1; 130:2.4; 206:1.3; 217:1–2.5; 320:1; 424:1
Jertek, énekeljünk: 101; 130:1.3; 229; 241
Harangszó: 18; 43
Dicsérjétek az Urat!: 60; 74; 85; 87; 161; 163
Erőm és énekem az Úr: 19; 52; 56; 98

Megjegyzések:

Küzdelem a hatalomért – Ha a világtörténelmet figyelemmel követjük, a mai kor eseményeiben is ugyanezt látjuk: küzdelmet a hatalomért. Még Krisztus gyülekezetétől sem idegen ez a jelenség.
Gyerekek között is előfordul ez a hatalmi harc. Ki a vezér a csoportban, a játszótéren?

Nem akar meghajolni a tekintély előtt – Beszélnünk kell a felsőbbségről, a hatalomról! Tényleg meg kell nekünk hajolni azok előtt, akik fölöttünk vannak? Mindig Istené kell hogy legyen az utolsó szó?
Egy kisgyerek gyakran mondja azt, hogy „nem”. Sok ember sosem kerül ki a dackorszakból. A gyerekeknek teljes komolysággal meg kell mondanunk, hogy alá kell magukat vessék annak a tekintélynek, amelyet Isten állított föléjük. Akkor nem kell félniük, hanem „nyugodt és csöndes életet” élhetnek (1Tim 2,2).
A hatalmat minden egyházi és szociális területen érintik. Milyen fegyver van ez ellen? Isten szeretete, Aki fölülhaladja a mi értelmünket.
Megbeszélhető a demonstrálás, a sztrájk „joga” is.

Isten büntető keze – Számunkra különösen súlyosnak tűnnek azok a büntetések, melyeket az Úr az Ő népére hozott. Vajon Ő nem a szeretet Istene? De igen! Csakhogy a szeretet nem válhat egyoldalúvá. Arról a gondolatról sem feledkezhetünk el, hogy Isten – tisztelettel szólva – mindent a maga módján enged. Hisszük a Zsolt 119,137-et igazán? „Igaz vagy, Uram, és helyesek döntéseid.” Aki Őbenne bízik, elmondhatja: „Mert csak egy pillanatig tart haragja, de egész életen át a kegyelme.” (Zsolt 30,6a)
Azoknak az embereknek valóban szörnyű volt úgy meghalni. De… mi értelme van az olyan életnek, amelynek semmi köze nincs az Atya Istenhez? Milyen lenne annak a vége? Van-e joga annak, aki Istent az Ő tiszteletében megsértette, élni?
Érthető hát az izráeliták magatartása, miután Áron vesszője kivirágzott. Az Úr az erősebb! Aki nem hajol meg hittel előtte, aki dacoskodik vele, az maga fordul el tőle. Mert az Úr „nem hagyja el híveit. Megőrzi őket mindenkor” (Zsolt 37,28), és „bizony, békességet hirdet népének, híveinek” (Zsolt 85,9). Reakciójuk bizonyítja, hogy ezt még nem értették meg.

Felsősök*** – Olyan történet ez, amely sok lehetőséget tartalmaz arra, hogy feszültséget tartva lehessen elmondani mindhárom részét. Legyünk elővigyázatosak a szörnyű büntetést elbeszélve, amit a lázadók kaptak! De az igazságot el kell mondani.

Kisiskolások** – Nem szabad számukra a büntetést túlszínezni, elég azt hangsúlyozni, hogy súlyos büntetést kaptak. A történet 2. és 3. részét elmondhatjuk összevonva, lerövidítve.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Történelem / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek / Emberismeret (Osztályfőnöki)

  • A bűn és büntetése: Miért van szükség büntetésre? A büntetés mértéke, hatása és megelőzése. (** ***)
  • Történelmi példák súlyos, megtorló vagy példát statuáló büntetésekre. (***)
  • A halálbüntetés megítélése ma. A legsúlyosabb büntetés hazánkban. (***)
  • Történelmi példák a vezetővel/vezetőkkel szembeni felkelésre, lázadásra. Mikor szabad és mikor nem szabad szembefordulni a hatalommal? (***)
  • A hatalommal szembeni tiltakozás törvényes lehetőségei ma. (***)
  • A református és más egyházak vezető tisztségei, testületei hazánkban. (***)

Magyar nyelv és irodalom / Ének-zene

  • A virágzó, termő ág képe, gondolatritmusa a bibliai szövegben és egy húsvéti énekben. (**)

Természetismeret (Környezetismeret)

  • Virágzástól a gyümölcstermésig. Virágzó ág megfigyelése, rajzolása. (**)

060

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet:

* Nehéz helyzetben hitbeli bizalom vagy bizalmatlanság?

Előzmények:

Mirjám és Áron Mózes ellen lázadt Hacérótban, kétségbe vonva vezetői szerepét. Mirjám átmenetileg bélpoklos lett, és hét napig a táboron kívül kellett maradnia. Majd továbbment a nép Párán pusztájába.

Történet:

(vö. 5Móz 1)

Az izráeliták fölverték sátraikat és a szent sátrat Kádés-Barneában, Párán pusztájában, Edómtól nyugatra. Kánaán földje most már egészen közel került. Az örömteli bevonulás az Ígéret földjére rövidesen megtörténhet majd.

Az Úr szavára Mózes férfiakat küldött Kánaánba, hogy kémleljék ki azt a földet, vajon milyen útvonal lesz a legjobb a népnek, milyen városok vannak ott.

Mózes minden törzsből egy férfit választott ki erre a feladatra, akik közül kettőt külön is megemlítünk: Hóséát*, Nún fiát, Efraim törzséből, akit Mózes Józsuénak nevezett el. Meg Kálébet, Jefunne fiát, Júda törzséből.

A tizenkét ember a következő parancsot kapta: először a déli hegyekbe menjenek, onnan áttekinthetik az egész országot. Majd menjenek végig az országon, és figyeljék meg jól annak lakóit, városait, hadseregeiket. Lakhelyeiket fallal veszik-e körül, vannak-e megerősített városaik? Milyen a föld, termékeny vagy terméketlen, sok fa van-e vagy kevés. Hozzanak a föld terméséből is, hogy mindenki saját szemével lássa a föld gazdagságát. Ez azt jelentette, hogy nem maradhattak a hegyek közt, hanem a völgybe is le kellett ereszkedniük. Éppen a szőlőszüret kezdetén.

A kémek végigjárták az országot Cin pusztájától (amit Kádés pusztájának is neveztek, Kánaántól délre) egészen Rehóbig (kánaáni város északnyugaton), majd keletre mentek, és a Jordán völgyén át Hebrón régi városába, ahol Ábrahám lakott. Ebben a városban óriásokkal találkoztak, Anák fiaival*, aki bizonyára ismert óriás volt. A nevüket is megjegyezték: Ahiman, Sésaj és Talmaj.

Hebrón közelében az egyik völgyben szőlőskertet találtak. Levágtak egy óriási fürtöt, hogy elvigyék a várakozó népnek. Később Eskólnak nevezték el ezt a völgyet, ami „szőlőt” vagy „szőlőfürt”-öt jelent.

Negyven nap múlva tértek vissza. A szőlőfürtön kívül többféle gyümölcsöt is hoztak. Beszámoltak róla, hogy valóban tejjel és mézzel folyó az az ország. De… már lakott terület, erős nép lakja, nagy, erősített városokban. Beszéltek Anák fiairól is. Majd fölsorolták, milyen népek lakják a földet: délen amálékiek, akik Izráel ellenségei (vö 2Móz 17; 52. lecke), hettiták, jebúsziak és emóriak az ország közepén a hegyekben, és kánaániak a tenger és a Jordán partján.

Ez nem csengett túl optimistán. A nép félni kezdett, és szembefordult Mózessel. Káléb csillapítani próbálta őket. „Bátran fölmehetünk és elfoglalhatjuk, mert meg tudunk birkózni vele (az országgal és lakóival)” – mondta. A többi kém másképp vélekedett. „Nem tudunk az ellen a nép ellen menni, mert erősebb nálunk.” Még félénkebbé és zavarodottabbá tették a népet azzal, hogy az Ígéret földjét félelmetesnek állították be. „Az a föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, olyan föld, amely megemészti lakosait!” Ez azt jelenti, hogy az ott lakók békétlenek, sokat háborúznak egymással (vö. 3Móz 26,38 és Ez 36,8–15). Erős túlzásokra is vetemedtek: „A nép pedig, amelyet ott láttunk, csupa szálas emberekből áll”, akikkel összehasonlítva a zsidók csak sáskák! (Megj.: Józsué magatartásáról a 4Móz 13-ban nem olvasunk, hanem a 4Móz 14,6–7-ből derül ki, hogy Káléb véleményén volt, és szilárdabban hitt Isten segítségében, mint maga Káléb.)

A táborban elkeseredett hangulat uralkodott. A nép háborgott, s egyben tanácstalanná vált. Átsírták az egész éjszakát csalódásukban és haragjukban: „Bárcsak meghaltunk volna Egyiptomban, vagy halnánk meg itt a pusztában!” És: „Miért akar bevinni minket az ÚR arra a földre? Azért, hogy fegyvertől hulljunk el, asszonyaink és gyermekeink pedig prédára jussanak? Nem volna jobb visszatérnünk Egyiptomba?” Igen, most megtalálták a megoldást: „Válasszunk vezetőt, és térjünk vissza Egyiptomba!”

Mózes és Áron megrendülve hallgatták a lázadó hangokat. Leborultak a nép előtt, úgy könyörögtek, hogy térjenek észre, s maradjanak hűségesek Istenhez. Feltűnő, hogy most nem imádkozott Mózes Istenhez. Úgy gondolta, hogy kárbaveszett fáradtság lenne?

Józsué és Káléb mellettük álltak, megszaggatták ruhájukat szomorúságuk jeleként. Ők is megpróbáltak a nép lelkére hatni: „A föld, amelyet bejártunk és kikémleltünk, igen-igen jó föld. Ha az ÚR kedvel bennünket, akkor bevisz arra a földre, és nekünk adja a tejjel és mézzel folyó földet. Csak az ÚR ellen ne lázadjatok, és ne féljetek a föld népétől, mert megesszük őket (azaz könnyen elbánunk velük). Tőlük eltávozott oltalmuk (vagyis nincs, ahová menekülhetnének), de az ÚR velünk van! Ne féljetek tőlük!”

Semmi sem segített. A lázadók ott tolongtak, hogy megkövezzék őket. Ekkor megjelent az Úr dicsősége a szent sátorban, az egész nép szeme láttára. A felhőoszlop aláereszkedett. Az Úr véget vetett a zendülésnek.

Mózes egyenesen a szent sátorhoz ment. Egyedül ő hallotta, amit az Úr mondott: „Meddig utál engem ez a nép, és meddig nem hisz bennem a sok jel ellenére sem, amelyeket közöttük tettem? Megverem dögvésszel, és elűzöm őket, de téged náluk nagyobb és erősebb nemzetté teszlek.” Az ítélet jogos. Mózes mégis védelmébe vette a népet. A nép és az Úr közé állt. Dip­lomata-észjárással emlékeztette Istent arra, hogy a pogányok mennyire örülnének Izráel pusztulásán, amit az Úr maga hajt végre. Azt mondanák, hogy az Úr nem tudta a népet Kánaánba bevinni! Pedig tudják, hogy Ő hozta ki a népet Egyiptomból, hogy újra meg újra megkegyelmezett nekik. Bár nem hagyja a bűnt büntetés nélkül, amikor az atyák vétkét a fiakban harmad- és negyedíziglen számonkéri. Mégis „most azért mutasd meg, Uram, hogy nagy a te hatalmad” – imádkozott Mózes az Úrhoz. Kérte, hogy bocsássa meg a nép hitetlenségét, ahogyan azt Egyiptomtól kezdve állandóan megtette.

Mózes feszülten várakozott. Az imádkozó egyedül állt a Mindenhatóval, a Bíróval szemben.

Az Úr pedig válaszolt. Igen, Mózes imádságára megbocsát a népnek. Ő valóban be fogja vinni a népet Kánaánba, de nem azokat, akik már tízszer is megkísértették. Pedig látták a jeleket és csodákat, mégsem hittek neki. Ők nem fogják látni azt a földet! „Senki sem látja meg azt azok közül, akik engem megutáltak.”

Mégis volt kivétel: „szolgám, Káléb” – és ahogy később látni fogjuk, Józsué –, mert ők az Úr követői maradtak. Ők bemehetnek arra a földre, ők és utódaik birtokba vehetik.

Majd szinte ironikusan hangzott az utasítás: Mivel amálékiek és kánaániak laknak a „völgyben” (a déli hegyvidék fölött); azért a nép másnap forduljon meg, és induljon a pusztán át a Nádas-tenger irányába.

Mózes tolmácsolta az Úr döntését, vagyis hogy a húsz évesnél idősebbek meg fognak halni a pusztában. „De gyermekeiteket, akikről azt mondtátok, hogy prédává lesznek, azokat beviszem, és megismerik azt a földet, amelyet ti megvetettetek. De ti holtan hullotok el itt a pusztában. Fiaitok pásztorok lesznek a pusztában negyven esztendeig, és bűnhődnek a ti hűtlenségetekért. …Én, az Úr, megmondtam.”

Elhangzott az ítélet, de volt kivétel: Káléb és Józsué.

A tíz hitetlen gyáva kém azonnal szörnyethalt az Úr csapására. Így mutatta meg az Úr Izráelnek, hogy szava igaz. De még most sem akarták megalázni magukat és engedelmeskedni.

Másnap az izráeliták fölkapaszkodtak a hegytetőre: „Itt vagyunk, menjünk hát arra a helyre, amelyről az ÚR beszélt. Bizony, vétkeztünk!” Ez elég lakonikusan hangzott. Többé szó se essen hitetlenségükről és engedetlenségükről! Úgyis a pusztai halál vár rájuk, inkább vállalkoznak hát a kánaáni útra, a szörnyű népekkel és óriásokkal sem törődve. Csak Mózes álljon az élükre.

Mózes azonban le akarta beszélni őket az önfejű akcióról. „Miért akarjátok áthágni az ÚR parancsát? Nem fog az sikerülni! Ne menjetek, mert nem lesz köztetek az ÚR! Vereséget fogtok szenvedni ellenségeitektől! Hiszen az amálékiek és kánaániak ott vannak veletek szemben, és elhullotok fegyvereiktől! Mivel elfordultatok az ÚRtól, az ÚR sem lesz veletek!”

Mózes figyelmeztetése süket fülekre talált. A férfiak mégis fölmentek a hegy tetejére. Mózes és a szövetség ládája a táborban maradt, de ez sem tudta visszatartani a vakmerőket. Megrohanták a hegyet, s el akarták foglalni, de az amálékiek és kánaániak rátámadtak a rendezetlen seregre, és leverték az izráelitákat. A maradék menekült; az ellenség Hormáig üldözte őket (Hebrón közelében lévő település). Örült, aki megmenekült, és visszajutott a táborba.

Jegyzetek:

Hóséa, Hóseás – Ez a név körülbelül annyit jelent, mint Józsué, Józsiás és ennek görög formája, Jézus, azaz „megmentő”, „üdvösség”, vagy „Isten megment”. A Hóseás változat esetében a hangsúly inkább a megmentést kérésen van, a Józsuénál pedig a megígért megmentésen. Józsuét csupán a 4Móz 13,16-ban hívják Hóséának, ahol határozottan az áll, hogy Mózes őt nevezte Józsuénak. Ezzel azt jelezte, hogy a segítség biztos az Úrnál.
Másik két Hóseás: Hóseás próféta, Beéri fia, akinek próféciái az ún. kispróféták könyveinek a gyűjteményében szerepelnek. II. Jeroboám idejében prófétált. A másik Hóseás király volt Izráel tíztörzsnyi országrészében. Élának ez a fia bizonyára nem szerepelt megmentőként. Őt magát Peka ölte meg, amikor Izráel királyaként elvettetett. Ő volt a tíztörzsnyi ország utolsó királya.

Anák fiai és más óriások – A Bibliában máshol is olvasunk átlagon felüli méretekről. Az 5Móz 2,10–11-ben: az émiek „nagy, számos és szálas nép, mint az anákok. A refáiak közé tartoztak ők is, mint az anákok, csak a móábiak émieknek nevezték őket.” Korábban Móáb földjén laktak. Az ammóniak országában is laktak óriások, őket zamzummiaknak nevezték (5Móz 2,20–21). Óg, Básán (az óriások országa) királya is különösen magas volt: egyike a megmaradt óriásoknak; vas ágya 12 könyök (kb. 4,5 m) hosszú és 4 könyök (kb. 2 m) széles volt (5Móz 3,11). S persze ismert a filiszteus Góliát (1Sám 17: Góliát teljes magassága kb. 2,90 m), és más filiszteusok Gátból, pl. az a refáiaktól származó férfi, akinek kezén is, lábán is 12 ujj volt (2Sám 21,18–22).

059

Énekek:

Református énekeskönyv: 81:9–17; 130:3–4; 236:5–7; 274; 434:1–2; 462:1; 466:3
Jertek, énekeljünk: 162:1; 166; 169; 173; 177; 248
Harangszó: 43; 44; 49:5–7
Dicsérjétek az Urat!: 8; 19; 68; 69; 74; 75; 87:1–4; 154:1–2
Erőm és énekem az Úr: 56; 84:1; 126:1–2; 131:2–4

Megjegyzések:

Hitbeli bizalom – Józsué és Káléb (Káléb a szóvivő) hangoztatták bizodalmukat Istenben. A többiek féltek, álláspontjukat azzal próbálták alátámasztani, hogy a kánaáni helyzetet túlságosan veszélyesnek ábrázolták. Ezek voltak a hitetlenek. Káléb határozottan kiállt amellett, hogy semmi baj nem érheti őket, hiszen az Úr síkraszáll övéiért.
Mi kire hallgatunk? Hitetlenekre, vagy a hit hangjára? Hangsúlyozzuk: aki Istenben bízik, az végül nem csalódik.
Nem gondolhatjuk, hogy a tíz kém csupán óvatos volt. Nehémiás is az volt, és nagy körültekintéssel járt el, mielőtt jeruzsálemi útjára indult. Később, a külső támadások idején sem volt meggondolatlan. Sikerét így magyarázza: „Isten jó keze fölöttem volt.”
Ha a körülményekre figyelünk (óriások), elakadunk. Amikor Isten igéjében és ígéreteiben bízunk, akkor győzhetünk, és fogunk is győzni a nehézségeken, Jézus nevében. Így hat a hitbeli bizodalom.

Önmagunk választotta úton menni – Az Úr (a szövetség ládája) és Mózes nem mentek a támadó izráelitákkal. Az önmaguk választotta út nem volt tetszésére az Úrnak. A népnek ezt a figyelmeztetést a szívére kellett volna vennie. Amikor az Úr nem megy velünk, amikor tudjuk, hogy valami az Ő akarata ellenére van, inkább el se kezdjük.
Egy apa sokszor mondta, amikor a gyerekei a beleegyezését kérték valamihez, ami neki nem tetszett: „Én inkább nem tenném, gyerekek.” Ez gyakran elég volt, hogy visszatartsa őket. Ha apa nem találja jónak, inkább el se kezdjük.
Mózes, Isten szolgája és barátja sem ment velük. Ez elegendő jel lehetett volna. A figyelmeztetés ellenére végrehajtott tett kétszeresen is rossznak számít.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Emberismeret (Osztályfőnöki) / Dráma

  • Hit vagy hitetlenség, félelem vagy bátorság nehéz élethelyzetekben, döntéshelyzetekben. Életjátékok. (** ***)

Magyar nyelv és irodalom / Dráma

  • A bibliai történethez kapcsolódó szóbeli szövegalkotás képek segítségével. (*)
  • A bibliai történet párbeszédes előadása bábok segítségével. (**)
  • A bibliai történet párbeszédes részeinek dramatizálása. (***)
  • A bibliai történettel analóg mai élethelyzet dramatizálása. (***)

Történelem

  • A tizenkét kém Kánaánban – rajzos térképvázlat készítése a kikémlelt területről. (***)
  • A kémkedés szerepe békeidőszakban és hadviselésben. Történelmi példák. A hírszerzés mai módszerei. (***)
  • Kémkedés (felderítés) analóg történelmi helyzetben (honfoglalás): A fehér ló mondája. (***)

Természetismeret (Környezetismeret) / Földünk és környezetünk (Földrajz)

  • Tájékozódás ismeretlen helyen. Egy ismeretlen terület felderítése a lakóhely környékén (séta, kirándulás). (*)
  • Palesztina termesztett növényei, gyümölcsféléi régen és ma. (***)

Vizuális kultúra (Rajz) / Technika

  • Mozgatható bábfejek készítése papírból: színezés, nyírás, hajtogatás, ragasztás; ill. sablonhasználat, önálló arckarakterek rajzolása. (**)
  • „Óriásrajzok” – A bibliai történet egy-egy részletének megjelenítése rajzzal vagy festéssel: „óriás” szőlőfürt, „óriás” emberek. (**)
  • Színes kompozíció készítése gyümölcsformákkal: rajz v. festés v. papírkivágás. (***)

Vázlat:

Párán
– 12 kém
– Eskól: szőlőfürt
Kánaán
– óriások (Anák fiai)
– erős városok

10 kém fél
Józsué és Káléb nem fél

Büntetés – mindenki meghal a pusztában (Józsué és Káléb kivételével)
40 évi vezeklés a pusztában
a nép engedetlen – mégis Kánaánba megy (legyőzik őket)

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet:

* Féltékenység helyett tisztelet a vezetőkkel szemben.
* Türelem, megértés a gyengével szemben.

Előzmények:

A Sínai-hegynél készítették el és állították fel először a szent sátrat. Majd a nép tovább indult. Előttük ment a szövetség ládája. Az Úr felhője vezette őket, a Sínai-hegynél történt bűneset, az aranyborjú ellenére.

Bevezetés:

4Móz 11: Úgy tűnt, minden rendben, a nép mégis újra zúgolódni kezdett, mint Szín pusztájában. Most az egyoldalú táplálék miatt. A manna már nem volt ínyükre. Különösen a hozzájuk csatlakozott „gyülevész nép” vágyakozott hús, hal és zöldség után.

Mózes panasszal fordult az Úrhoz: inkább ölje meg, minthogy tovább kelljen vezetnie ezt a hálátlan népet.

Az Úr mennyei tűzzel büntette a népet.

Majd megígérte nekik, hogy egy hónapig húst ehetnek majd. Ekkor fürjek jöttek újra nagy seregben a táborba (mint Szín pusztájában; vö. 2Móz 16; 51. lecke). „Egész nap és egész éjjel”, még másnap is mindenki a fürjeket gyűjtötte. Nem tudtak uralkodni magukon.

Az Úr pedig „haragra gerjedt a nép ellen”. Sokan meghaltak ott. Ezt a szerencsétlen helyet Kibrót-Taavá-nak nevezték el, ami „mohóság-temető”-t jelent.

Történet:

A zsidók megérkeztek Hacérótba. Helyreáll végre a nyugalom, vagy Mózest újabb támadás éri? Most nem a nép, hanem saját nővére és bátyja, Mirjám és Áron lázadtak fel ellene. Mózest a felesége miatt bírálták.

Mózes felesége Cippóra volt, s amint tudjuk, nem zsidó, hanem midjáni. Mózes akkor vette el feleségül, amikor Egyiptomból menekülve, Jetró papnál talált otthonra (vö. 2Móz 2,16–22; 43. lecke).

Mirjám rátámadt Mózesre. A „kúsi (etióp)* asszony” szégyen a nép vezetőjére! Ez azonban ürügy volt csupán. Valójában Mózes vezetői tisztét vonták kétségbe. Akit az Úr maga hívott el vezetővé az égő csipkebokorban a Sínai-hegyen, annak szólt Mirjám szemrehányása. És Áron szintén a nővére oldalára állt.

„Vajon csak Mózes által beszélt az ÚR? Nem beszélt-e miáltalunk is?” – zúgolódtak. Valóban, Mirjám is próféta volt, aki az Úr akaratát közvetítette. A 2Móz 15,20 nevezi így, amikor az aszonyok élén dicséri az Urat a szabadulásért (vö. 50. lecke). Ezt követően nem olvasunk többet prófétai szerepéről. Föltételezhetjük, hogy Mirjám (neve jelentése: „makrancos, akaratos”) a háttérben maradt.

De most magát és Áront egy szintre emeli Mózessel: „Nem beszélt-e (az Úr) miáltalunk is?” Valóban, Áront „Mózes szájává” tette az Úr, amikor együtt mentek a fáraóhoz. Nem becsülhetjük le a feladatát. S itt sem Áron a főbűnös, csak „közreműködő”, ezért nem kap büntetést, mint ahogy a 2Móz 32-ben sem (aranyborjú készítése).

Mindkettőjüket irigység vezérli. Legkisebb testvérük túlságosan föléjük nőtt. És ahogyan az történni szokott, csak egy gyönge pontját kellett megkeresni, ahol beleköthettek. Hiszen Mózes felesége nem is izráelita! Féltékenységükben még azt is elfeledték, hogy az Úr Mózest hívta el, mégpedig miután Cippórát már feleségül vette. Amit Mirjám most kifogásol, azt az Úr akkor nem látta akadálynak. Van hát joga Mirjámnak ítélkezni? Tulajdonképpen Isten határozatát bírálja felül!

Talán csak nem felejtette el Mirjám, hogy Mózes milyen csodálatos módon menekült meg kiskorában? Pedig abban ő maga is közreműködhetett. Jókebeddel, az édesanyjával együtt készítették és helyezték el a kis gyékény ládácskát a Níluson. Ő gondolta ki gyorsan a tervet, amikor az egyiptomi hercegnő a kisfiút meglátta. Ő hívta Jókebedet, hogy gondoskodjon a kicsiről.

És most ez… Hogyan fog Mózes reagálni?

Azt olvassuk, hogy Mózes igen szelíd ember volt, „a földön élő minden embernél alázatosabb”. Ez nem jelenthet mást, mint azt, hogy Mózes nem védekezett. Nem haragudott meg Mirjámra és Áronra. Nem fordult el büszkén tőlük. Nem hívta az Urat sem, aki őt vezetőnek hívta el, s ezt annyiszor megerősítette. Még kevésbé mutatott félelmet attól, hogy elveszíti pozícióját. Egyébként is, Mózesnek magának semmit sem kellett tennie… Isten a bíró!

„De az ÚR meghallotta!”

Mindhármuknak az összegyülekezés sátorához kellett menniük. Az Úr nem engedte a lázadást elharapózni. Az ártatlan, jogtalanul vádolt Mózes mellé állt. A 2Móz 33,11-re kell gondolnunk, ahol azt olvassuk, hogy az Úr úgy beszélt Mózessel, mint a barátjával. Mózes Barátja gyorsan Mózes mellé állt. És ez a barát a legfelsőbb Bíró, aki meghozta az ítéletet (Zsolt 75,8: „Isten a bíró” – Károli).

A felhőoszlop megállt a szentély ajtajában, Isten jelen volt. Szavai felelősségrevonásnak és védőbeszédnek egyaránt felfoghatók. Igazán különös, mert az Úrnak nem kell elszámolnia tetteivel. Mégis ügyvédként vette kezébe Mózes képviseletét, és tulajdonképpen a sajátját is.

Először arról a módról beszél, ahogyan a próféták az Ő szavát átveszik. Néha látomást, néha álmot látnak, de sosem közvetlenül kapják az üzenetet. Mózessel azonban személyesen beszélt az Úr, rábízhatta egész „házát”, népét. (A Zsid 3,2 mondja Jézus Krisztusról: „aki hű az ő megbízójához, ahogyan Mózes is hű volt az ő egész házában.”) És Mózeshez közvetlenül szólt az Úr, „szemtől szemben” beszélt vele, „világosan, nem rejtélyesen, az Úr alakját is” megpillanthatta. Vagyis óriási különbség volt Mirjám prófétasága, ahogy Áron kapta Isten szavait, és Mózes Úrhoz való viszonya között.

Ezután jött az Úr haragos vádja: „Hogy mertetek hát beszélni szolgám, Mózes ellen?!” Az „Úr” tehát kiáll „szolgája” mellett. Ez egy úr számára természetes. Ha az alárendeltet jogtalanság éri, a főnöke ugrik érte. Ám itt többről van szó: az Úr önmagát érzi megtámadva. Saját szolgáját, Mózest, akivel barátként bánt, támadták meg. Ezzel az Ő tiszteletét sértették meg. Korábban már olvastuk, hogy mikor a nép Mózesre (és gyakran Áronra) támadt, az Úr kijelentette: nem küldötteit, hanem Őt vádolta a nép. Ilyen hűen felvállalja kicsinyei ügyét. És ez mindenkinek, aki szereti az Urat, nagy vigasztalás. Isten sosem hagy cserben. „Hű az, aki elhív erre titeket” (1Thessz 5,24); „a fellegek közt lakó igaz tanú” (Zsolt 89,38).

Az Úr haragjában eltávozott. A felhő felszállt a tábor fölé. Amikor Isten elmegy, mindig valami szörnyű következik.

Aztán… mindhárman rémülten látták: Mirjám bélpoklos* lett! Olyan fehér lett a bőre, mint a hó. Ezt a szörnyű betegséget kapta büntetésül. Így bűnhődött önhittsége miatt. Nem mutatkozhatott többé az emberek előtt. Szörnyű látvány lehetett, ráadásul fertőző másokra is. Mirjámot a törvény szerint ki kellett hát közösíteni. A táboron kívül kellett maradnia. Irtózatos, hogy tisztátalanként állt ott a szentély udvarán, ilyen közel a szentek szentjéhez!

Áron nem lett bélpoklos. Tehát ő nem kapott közvetlen büntetést. Amint látta Mirjám poklosságát, Mózehez fordult. Ő és Mirjám rosszat tettek. Kérte Mózest, ne akarja, hogy Mirjám ebben a szörnyű betegségben maradjon: „Kérlek, uram, ne ródd föl nekünk ezt a vétket, hogy esztelenül vétkeztünk!”

Mirjám állapotát a halvaszületett és félig már az anyaméhben oszlásnak indult gyerekhez hasonlítja. (Megj.: A gyerekeknek ez szörnyű kép, inkább körül kell írni.) Amikor e betegség elhatalmasodott, igazán ijesztően nézett ki egy bélpoklos. Ilyen volt Mirjám is.

Mózes az Úrhoz kiáltott. Rövid, de sokatmondó volt az imája: „Istenem, gyógyítsd meg őt!” Figyeljünk csak rá, hogy Mózes most nem beszélgetett az Úrral, hanem kiáltott. Hisz a felhőoszlop fölemelkedett!

Az Úr közvetlenül válaszolt Mózesnek. Azt mondta, hogyha Mirjámot az apja köpte* volna arcul nyilvánosan (valamilyen vétkéért), hét napig kellett volna viselnie a szégyent. Ez a különös keleti szokás nagyon sérelmes volt asszonyra, lányra, de még férfira is. Emlékezzünk az Úr Jézusra, akit Kajafás termében leköptek (többek közt Mk 14,65).

A nép nem kelt útra, mert a felhő nem indult el. Vagyis azt a határozatot, hogy Mirjám visszatéréséig és visszafogadásáig várnak, nem a nép hozta (Mózesen keresztül), hanem maga az Úr.

Mirjámnak most szégyenkezve hét napig a táboron kívül kellett maradnia. Nincs leírva, hogy a hét nap elteltével meggyógyult-e Mirjám. Azt olvassuk, hogy a nép nem ment tovább, míg Mirjám újra a néphez nem csatlakozhatott. Ez az „amíg vissza nem fogadták” utal a gyógyulására. Ha egy bélpoklos meggyógyult, ami ritkán esett meg, meg kellett magát mutatnia a papnak. Ha azt állapította meg a pap, hogy újra egészséges, akkor áldozatot kellett bemutatnia. Ezután gyógyultnak jelentették ki. További hét napot elkülönítve kellett eltöltenie. Ezt is azért, hogy bizonyosságot szerezzenek a gyógyulásról. Ezért gondolhatjuk, hogy Mirjám rögtön Mózes imádsága után meggyógyult, de köteles volt még hét napot elkülönítve eltölteni. Ezután következett a kötelező papi ellenőrzés (ez esetben valószínűleg Eleázár, Áron legidősebb, még élő fia által). De nem lehetünk bizonyosak az esetleges azonnali gyógyulásról.

Ebben látjuk, hogy az Úr Mirjámot, a prófétanőt a nép előtt megbecsülte. Ő is Isten szolgája volt, ahogyan Mózes is. Innen megtanulhatjuk, hogy az egész gyülekezet megsínyli és szenved, ha a gyülekezet egyik tagja egy nyilvánosságra került bűnért büntetést kap. Ilyenkor csak az őszinte bűnbánat és bűnvallás állítja helyre a gyülekezet életét. Ha ez nem történik meg, a kisegyházakban ma is gyakorolják a gyülekezetből való kizárást, úrvacsorától való eltiltást… (A népegyházakban ez nem szokás.)

Ezután tovább vándorolt a nép Hacérótból Kánaán felé.

Jegyzetek:

Kúsi (etióp) – Valószínűleg a kis népek gyűjtőneve, melyek a Sínai-pusztában és annak környékén laktak, mint ahogy az egyiptomiak, arabok, mórok, és a midjániak is. Néhány írásmagyarázó azt feltételezi, hogy itt Mózesnek második feleségéről volna szó. Akkor az Egyiptomból hozzájuk csatlakozott keverék népek közül való volna. A rabbinus tradíció úgy magyarázza, hogy Mózes Cippórától elvált. Még az új asszony nevét is sejtik: Thaarbis, Etiópia királyának a lánya.

Bélpoklosság – A Bibliában sok bélpoklossal találkozunk, kezdve Naámánnal és Géházival (2Kir 5; 152. lecke).
A bélpoklosság = lepra. Ma is gyakran előforduló, fertőző betegség a harmadik világ országaiban, melynek komoly csonkulás és maga a halál is következménye, ha nem kezelik. A lepra korai stádiumban még gyógyítható. A leprától szenvedő betegeket, amennyire lehetséges, ma is karanténban tartják, hogy a fertőzést elkerüljék.

Leköpni – A mi kultúrákban egészen különleges sértésnek számít a leköpés. Mély megvetést fejez ki valakinek a leköpése, vagy akár csak köpni valaki felé vagy elé. Gyerekek vagy fiatalok között könnyen előfordul.

058

Énekek:

Református énekeskönyv: 6:1–3; 130:1–3; 226:1; 256:1–3; 273:2–3.7; 467:1–3
Jertek, énekeljünk: 101:1–2; 197; 198:1–2
Harangszó: 18; 52:3
Dicsérjétek az Urat!: 45:2; 48:2–3.7; 51:1; 55; 74:3–4; 87; 161
Erőm és énekem az Úr: 23; 52; 56:3–4; 63:1–3

Megjegyzések:

Mirjám megalázása – Milyen szörnyű lehetett Mirjámnak! Ő, aki az asszonyok előtt járt, a prófétanő – most mint minden asszony közül a legmegvetettebb, a táboron kívül kell maradnia.
Ha valaki valamiért megkapta a büntetést, már ne bántsuk tovább. Éppen elég a szégyen, néha fájóbb, mint maga a büntetés. Képzeljük magunkat a megbüntetett helyébe! Éppen elég nehéz neki, ne kelljen még a mi megvetésünket is éreznie.

Jézust is megvetették – Az Úr Jézust kigúnyolták és megvetették a kihallgatásakor, és később a kereszten. Ezek mind súlyosbították szenvedését. Ártatlan volt, bűn nélküli, mindig csak jót tett – így volt Ő „megvetett és emberektől elhagyatott”. És: „Eltakartuk arcunkat előle, megvetett volt, nem törődtünk vele.” (Ézs 53,3)

Áron gyöngesége – Áron, az Isten által kijelölt, fölkent főpap ebben a helyzetben rosszul vizsgázott, alkalmatlannak bizonyult a magas hivatalra. Kiderült, hogy épp úgy hatalmába keríti a bűn, mint bármelyik közembert. És az Úr ilyen embereket is megtart szolgálatában! Milyen irgalmas a nagy Főpap! (Vö. Zsid 7,28)
Gondoljunk csak vissza a bűnért való áldozatra, amit a főpap a nagy engesztelési napon önmagáért mutatott be, mielőtt a népéért mutatott volna be áldozatot.
Legyen türelmünk a gyengeségekkel és emberi nyomorúságokkal szemben! Ezt tanuljuk a Heidelbergi Kátéban is. A 104. válaszban olvassuk: „az ő gyengeségeik iránt türelmes legyek, mivel Isten minket az ő kezük által akar vezetni.” Ez nem mindig sikerül…

Krisztus türelmes a mi gyengeségeinkkel – Mózes eltűrte Mirjám és Áron gyöngeségét. Ezt teszi az Úr Jézus, a nagy Főpap is, „mert nem olyan főpapunk van, aki ne tudna megindulni erőtlenségeinken” – írja Pál a Zsid 4,15-ben, majd a 16. versben: „Járuljunk azért bizalommal a kegyelem királyi székéhez, hogy irgalmasságot nyerjünk, és kegyelmet találjunk, alkalmas időben való segítségül.” (Károli)
Milyen boldogok lehettek a zsidók, amikor Mirjám a hét büntetési nap elteltével újra visszatérhetett, épen és egészségesen, bizonyítva, hogy bűnére bocsánatot nyert.

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Emberismeret (Osztályfőnöki) /Dráma

  • Helyes és helytelen viselkedés alá-, fölérendelt viszonyban gyerekközösségen belül is: irigység, féltékenység, vagy alázat, szófogadás a feljebbvalóval szemben; türelem, szelídség, megbocsátás az alárendelttel szemben. Élethelyzetek megbeszélése és dramatizálása. (***)
  • Együttérzés, segítségnyújtás a gyengébbel, elbukottal (jogosan megbüntetett társsal) szemben. Élethelyzetek, dramatizálás. (***)

Történelem / Társadalmi, állampolgári és gazdasági ismeretek (Osztályfőnöki)

  • Tisztelet vagy ellenállás a felsőbbséggel szemben. A történelem példái. (***)

Biológia és egészségtan

  • Gyógyíthatatlan betegségek régen és ma. A lepra és az AIDS.

Vázlat:

Hacérót
Mirjám és Áron – Mózes
Mózes szelídsége
Az Úr védi meg Mózest
Mirjám poklossága
Mózes imádsága
Mirjám 7 napig a táboron kívül – egészségesen vissza

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!

Üzenet:

* Isten az emberekkel akar lakni.
* Az ószövetségi szertartások Krisztus áldoza­tára mutatnak.

Bevezetés:

Mózes a Sínai-hegyen az Úrtól utasítást kapott a szent sátor építésére. Az ott folyó istentiszteletet is a kapott rendtartás szerint tartották.
A legfontosabb utasításokat nyomon követjük, azok lelki jelentésével együtt.

A Szent sátor és az istentisztelet

Isten az emberekkel lakik

A szent sátor, majd később a jeruzsálemi templom, valamint a benne folyó istentisztelet jelezték, hogy Istennek gondja van népére, és közöttük lakik. Az Úr Jézus eljövetele vetett véget e látható jegynek. Hisz benne Isten „egész teljessége” lakozott testben (Kol 2,9). „Az Ige testté lett, és lakozott miközöttünk.” (Jn 1,14 – Károli) Jézus úgy tanította a tanítványait, hogy aki Őt megismerte, tudja, milyen Isten: „Aki engem lát, látja az Atyát.” (Jn 14,9)

Izráelnek egészen különleges szerepe volt. A föld népei közül egyedül ez a kicsi nép szolgálhatta az egyetlen Istent. Az Úr pedig őrizte népét, mint a „szeme fényét” (5Móz 32,10), és még most is úgy tesz. Így értünk meg valamit abból, hogy Izráel annyi gúny, irigység és üldözés között sem pusztult el.

A szent sátor felszerelése és az ott folyó kultusz lényegében Jézus Krisztus megváltó tettének előképe.

Isten szerette e népet, melyet Ábrahámban kiválasztott; ezért akart velük lakni. Ám ők ugyanolyan bűnösek voltak, mint a többi nép. Ezért Isten nem élhetett közösségben velük kiengesztelés nélkül. A sok állatáldozat azonban nem eredményezte az Isten és ember közötti megbékélést. Csak az Úr Jézus nagy áldozata, kereszthalála békítette meg Istent a világgal. Ezek után nincs többé szükség szent sátorra és a templomi áldozatokra. Isten Lelke most azoknak a szívében lakik, akik benne hisznek, hozzá imádkoznak, és Őt szolgálják.

A szent sátor építése és berendezése szent dolog. Mózesnek minden apró részletben az Úr előírásához kellett tartania magát, legyen szó csavarról és kallantyúról, még akkor is, ha nem kell minden egyes alkatrésznek „lelki” tartalmat adnunk.

Így aztán óvatosan magyarázzuk a szent sátor elemeit.

Az Úr a népével, Izráellel akart együtt lakni. Egy egészen különleges sátrat kellett készíteni a számára. A sátor lakóhelyet, lakást jelent. Bizonyos helyeken a szent sátor „a gyülekezés (vagy kijelentés) sátora”-ként van említve, nem összecserélhetően azzal a sátorral, amit Mózes korábban készített, hogy imádkozni tudjon ott ő és a nép is (vö. 2Móz 33,7–11). Máshol a „bizonyság sátorá”-nak hívják (vö. 4Móz 9,15; 18,2).

Becalél és Oholiáb (2Móz 31,1–11)

Az Úr két ügyes embert állíttatott a munka élére. Becalélt és Oholiábot az Úr betöltötte „isteni lélekkel, bölcsességgel, értelemmel és képességgel mindenféle munkálatra, hogy terveket készítsen az arany, az ezüst és a réz feldolgozására, foglalatba való kövek vésésére, fafaragásra és mindenféle munka elvégzésére” (2Móz 31,3–5).

Őket segítették mindazok, „akiknek bölcsességet és értelmet adott az ÚR, hogy el tudják készíteni a szentély különböző istentiszteleti eszközeit” (2Móz 36,1kk).

Becalél Húr unokája. Azé a Húré, aki Áronnal együtt Mózes karjait alátámasztotta az Amálék elleni harc idején (2Móz 17,10). Júda törzséhez tartozott. Oholiáb pedig Dán törzséből való.

Adakozás a sátor építésére (2Móz 25,1–7; 35,4–9.21–29)

Az Úr utasította Mózest, hogy „felajánlást” szedjen „minden embertől, akit arra indít a szíve”. Az emberek elhozták kincseiket, a legszebbet, amijük volt, az Úrnak adták.

Hogyan jutottak ennyi értékhez? A választ a 2Móz 3,22; 11,2–3 és 12,35–36-ban olvassuk. Eszerint Isten parancsára az egyiptomiaktól ezüstöt, aranyedényeket és ruhát kértek. Az Úr jóindulatot támasztott az egyiptomiakban, nem jöttek el üres kézzel.

A különböző szöveteket az asszonyok készítették el. A férfiak fáról és prémekről is gondoskodtak.

A 2Móz 36,3–7-ből látszik, hogy a nép szívesen adakozott. Annyira, hogy le kellett állítani a gyűjtést. Rengeteg arany és ezüst jött össze; huszonkilenc talentum meg hétszázharminc sekel arany; száz talentum és ezerhétszázhetvenöt sekel ezüst (vö. 2Móz 38,24–25). Ez együtt mintegy tizenhét tonna!

Mit jelent ez számunkra?

Ahogy a szent sátorhoz szükség volt adakozásra, úgy ma is a hívek adományaiból fedezik a gyülekezet kiadásait. Ezt szolgálja a perselyezés, az egyházfenntartói hozzájárulás s az egyéb felajánlások. Figyeljünk arra, hogy a nép örömmel és jószívvel adott olyan sokat, hogy Mózesnek megálljt kellett mondania. „A jókedvű adakozót szereti az Isten.” (2Kor 9,7)

Az első udvar (2Móz 27,9–18)

A szent sátor körüli térséget udvarnak nevezték el. E köré réztalpú, 5 könyök magas oszlopokra (1 könyök kb. 44 cm) dupla szálas (sodrott) fonalból készült lenvászon függönyt feszítettek, és ezüst kapcsokkal erősítették a szőnyegfalat a 60 oszlopra, ezüsthuzallal voltak összekötve.

Az udvar hossza 100 könyök volt, vagyis valamivel kevesebb 45 méternél.

Szélessége 50 könyök, mintegy 22 méter. A bejáratot 20 könyök széles függönyből készítették (majdnem 9 m), kék és piros bíborból, karmazsin fonálból és sodrott lenfonálból, művészi módon kihímezve, és 4 oszlopra függesztették.

Mit jelent ez számunkra?

A kerítés fehér volt, Isten szentségének jeleként. Senki sem látott be rajta (5 könyök = 2,2 méter). A kapun át lehetett csak bemenni (hímzett függöny). „Menjetek be kapuin hálaénekkel, udvaraiba dicsérettel! Adjatok hálát neki, áldjátok nevét!” (Zsolt 100,4). Maga az Úr tette lehetővé, hogy közeledjünk hozzá. Imádságainkat és áldozatainkat kedvesen fogadja. Ez a kapu az Üdvözítő előképe, akin át „az igazak” bejárást kaptak Istenhez, az Atyához (Zsolt 118,20). Ő a kapu: aki átmegy rajta, megtartatik (Jn 10,9). „Boldog, akit kiválasztasz, és közeledbe engedsz, hogy udvaraidban lakozzék.” (Zsolt 65,5)

Az égőáldozati oltár (2Móz 27,1–8)

Az udvarra került az égőáldozati oltár. Négyzet alakú volt, hossza és szélessége 5 könyök (2,2 m), magassága 3 könyök (1,32 m). Akácfából készült. Kívül és belül rézzel kellett bevonni a deszkákat. A négy sarokra négy rézszarv került. Az oltár közepéig hálószerű rézrács lógott le, 4 sarkára 4 rézgyűrűt erősítettek, amin átdugták az akácfából készített, rézzel bevont hordozórudakat.

A hozzá tartozó felszerelést is rézből kellett készíteni: fazekakat (az áldozati hamu felfogásához), (kanálszerű) lapátokat, hintőedényeket (az áldozati állatok vérének felfogására), villákat (a hús kivételéhez), szenes serpenyőket (az égő faszén számára).

Az égőáldozati oltárnál a nép vagy egy egyéni áldozó bűnét az áldozattal együtt letehette, vagyis a kiengesztelés helye volt. Az áldozati állat vére az oltárra került, ezzel történt a kiengesztelés, és Isten nem emlékezett meg többé a bűnről.

A rézzel bevont négyzet alakú keretet földdel vagy faragatlan kövekkel töltötték ki. Ha útra keltek, az oltárról a hamut le kellett söpörni. S akkor a föld vagy a kövek maradtak vissza (vö. 2Móz 20,24–25 és 4Móz 4,13–14).

Mit jelent ez számunkra?

Égőáldozat – A tűz tisztít. Tulajdonképpen ez a célja minden égőáldozatnak: megtisztítani a kapcsolatot Isten és az áldozatot bemutató személy között. Az első áldozatot az új égőáldozati oltáron az Úr tüze emésztette meg. Isten hűsége nem ér véget: Mindig kész bűnbocsánatra. Nem csoda, hogy a nép ujjongott, amikor tanúja volt az első tűznek, és teljes tisztelettel arcra borult. (3Móz 9,24)

Az égőáldozati oltár szarva – Ha valaki egy másik ember halálában volt részes, odamenekülhetett az oltár szarvához, és megragadhatta. Utána ítélet következett, vajon szándékosan ölte-e meg a másikat, vagy véletlenül okozta a halálát. Ha ártatlannak bizonyult, a paptól felmentő ítéletet kapott. Ha bűnösnek bizonyult, meg kellett halnia. (Gondoljunk a menedékvárosokra: 5Móz 19!)

A szarvak Krisztusra mutatnak, mert „Őt megragadva” kapunk felmentést. Mindannyian bűnösek vagyunk, Isten szent törvényét megszegtük. Krisztus keresztje szabadít meg az átoktól: „És felemelte az üdvösségnek szarvát nékünk az ő gyermekének, Dávidnak házában.” (Lk 1,69 – Károli)

A rézmedence (2Móz 30,18–21)

A szentély és az égőáldozati oltár között állt a rézmedence. Állványa is rézből volt. Ennek vizében kellett Áronnak és fiainak kezüket és lábukat megmosni, mielőtt a szentélybe léptek volna, hogy „ne haljanak meg.”

A rézmedence „azoknak az asszonyoknak a fémtükreiből (készült), akik a kijelentés sátrának bejáratánál szolgáltak” (2Móz 38,8). Innen tudjuk, hogy ebben az időben rézből való tükröt használtak. (A hiúság eszközét az Úrnak való szolgálatra áldozták oda.)

A rézmedence formája nincs közelebbről leírva. Ez azt jelentheti, hogy Mózes jól ismert ilyen edényeket. Lehet, hogy Egyiptomban hasonló medencéket használtak a szertartásokon. Régi keleti templomok ásatásai során hasonló medencéket találtak. Valószínűleg egy gömbölyű tartályra csapokat erősítettek. Alá helyezték a kerek medencét, amiben a papok az előírt mosakodást elvégezték. A használt vizet a medence alá ásott lyukba vezethették.

Mit jelent ez számunkra?

A rituális mosakodással a papok megtisztultak. Nem csoda, hogy a zsidók ezt az edényt különösen is szentnek tekintették.
Mi Krisztus által megtisztulva, a Szentlélek segítségével közeledhetünk Istenhez (gondoljunk az „újjászületés fürdőjére” – Tit 3,5).
Naponkénti tisztálkodásra volt szüksége a papoknak, arra van szüksége a keresztyéneknek is.

A szent sátor (2Móz 26)

A szent sátorban semmi sem lehetett emberi ízlés vagy kitalálás szerint. Az Úr mondta el a hegyen Mózesnek annak minden részletét.

Minden faanyag drága akác volt. A 10 könyök hosszú és 1,5 könyök széles (kb. 4,50 x 0,7 m) akácfadeszkákat arannyal vonták be. 20 deszka volt a déli, 20 az északi, 6 a nyugati oldalon (hátul), a bejárat sarkainál pedig 1–1. Az ezüst talpakkal ellátott deszkák reteszekkel kapcsolódtak egymáshoz, mintha egy darabból lettek volna.

A szent sátor belseje így 30 könyök hosszú volt, 10 könyök széles és 10 könyök magas (kb. 12 x 4,50 x 4,50 m). Elejét függöny zárja le, amit 5 bearanyozott és réz lábakon nyugvó akácoszlopra függesztettek fel. E függöny égkékkel, bíborral és skarláttal hímzett, finoman szőtt lenvászon volt.

A szent sátorban is volt egy függöny. Négy aranyozott oszlopra függesztették, amik ezüst lábon álltak. Ezt a függönyt is finom sodrott lenfonalból szőtték égkék, bíbor és skarlát színekben, és kérubokat szőttek bele. Ez a függöny osztotta két részre a belső teret: a szentélyt választotta el a szentek szentjétől.

A szent sátrat 10 sátorlap takarta, amiket hurkokkal kapcsoltak össze egymással. Vászonból készültek, égkék, bíbor, skarlát fonallal átszőtt kérub-alakokkal. Erre jött még 12 sátorlap kecskeszőrből, fölé vörösre festett kosbőrből készített sátorlapok, legtetejére pedig egy takaró delfinbőrből. Oldalt és hátul a sátorlapok a szentélyt is takarták. Földbevert facövekhez rögzítették.

A szent sátrat mindig ugyanolyan távolságra kellett felállítani az udvar kerítésétől: 50 könyök (kb. 22 m) az udvar bejáratától, az udvar hátuljától és oldalaitól pedig 20–20 könyök (kb. 9 m).

Mit jelent ez számunkra?

Az összejövetel sátrának minden eleme Krisztusról és gyülekezetéről beszél.

A két szent helyiség a zárófüggöny (szentély kárpitja) mögött el volt választva az emberektől. Nem tudtak – csak úgy – bekukucskálni a szentélybe. Ki mehetett be? A főpap és a papok, az Úr felkentjei. Isten és a nép szolgáiként ők voltak a kapocs a megtisztulásra szoruló nép és a megtisztítani akaró Úr között. A fölkent Krisztus hasonlóképpen köti össze gyülekezetét az Atya Istennel.

A kárpit esetében a Zsid 10,19–20-ra gondolunk. Egyedül Krisztus által lehetséges az Atyához menetel. E kárpit hasadt ketté a második templomban Jeruzsálemben, tetejétől az aljáig, amikor Jézus a kereszten kilehelte lelkét (Mt 27,50–51). Hitetlenségünkkel ne próbáljunk újabb kárpitot szőni…

A szentély kívülről sötét színeivel nem lehetett vonzó. Belülről viszont pompás volt. Hasonlítsd össze az igazi istentisztelettel, ahol nem a külső számít, hanem a hit (a szív).

A szövetség ládája (2Móz 25,10–22)

A szentek szentjébe állították be a szövetség ládáját. Akácfából készült, arannyal borították. Két aranyozott akácfarúdon hordták. Csak léviták vihették.

A színarany fedélen két arany kerúb állt arccal a födél felé fordulva. Kiterjesztett szárnyukkal betakarták a födelet. Ide kellett hoznia a főpapnak minden évben, a nagy engesztelési napon az engesztelő áldozatot.

A ládába tették a „bizonyságot”, a két kőtáblát, amin a Tízparancsolat volt.

„Ott jelenek meg neked, és beszélek veled a födélről, a két kerúb közül, amelyek a bizonyság ládáján vannak. Beszélek veled mindarról, amit majd általad parancsolok Izráel fiainak.”

Mit jelent ez számunkra?

Az arany láda a szentek szentjében képviselte a szövetséget, melyet az Úr a népével kötött. A szövetséget a szövetség törvénye erősítette meg, a Tízparancsolat. A láda Isten trónját jelképezte. Itt lakott maga az Úr! Ahogy a szent sátor, a szentek szentje még inkább az Úr dicsőségéről és szentségéről beszélt.

A szent kenyerek asztala (2Móz 25,23–30; 3Móz 24,5–9)

A szent kenyerek asztala a szentély bejáratától jobbra került. Akácfából készült, arannyal vonták be, 2 könyök hosszú és 1 könyök széles (kb. 0,90 x 0,45 m) volt. Négy aranykarikán keresztül dugták be a két arannyal bevont hordozórudat. 12 tálat, serpenyőket az illatáldozathoz, kelyheket (fedeles) és korsókat készítettek hozzá színaranyból. Az asztalon álltak a szent kenyerek. Szombatonként cserélték frissre.

E tizenkét kenyeret kovász nélkül kellett készíteni. Mellé tiszta tömjént tettek a füstölő edénybe. A tizenkettes szám Izráel tizenkét törzsére utal.

A kenyereket csak a papok ehették meg. Itt nevezik meg az első papokat: Áront és fiait. (Vö. 1Sám 21,1–6; 102. lecke; Mt 12,3–4)

Mit jelent ez számunkra?

A szent kenyerek asztalát a szent evangéliummal hasonlítják össze, Jézus Krisztus örömhírével. Így adja Isten igéje nekünk is állandóan az Élet Kenyerét, az Úr Jézust. A szent kenyerek asztala az Isten és népe közötti szövetségnek volt a jele. Gondoljunk csak a szent úrvacsorára, aminek közösségébe Krisztus hívja a híveket. Az jöhet, aki önmagától tudja, hogy nyomorúságban van, és segítségre van szüksége, ahogyan Dávid kért Ahimelek paptól szent kenyeret, amikor ínségben volt (1Sám 21).

Az arany gyertyatartó (2Móz 25,31–40; 3Móz 24,1–4)

A szentély bejáratától balra, a szent kenyerek asztalával szembe került az arany gyertyatartó. Ezt a tartozékaival együtt 1 talentum aranyból (42,12 kg) kellett elkészíteni. Nem öntötték, hanem egyetlen darabból kovácsolták ötvösmunkaként. Hét ágát mandulavirág-alakú kelyhek díszítették. (A mandulafa, mely keleten tavasszal először virágzik és terem: az új élet szimbóluma; vö. Jer 1,11–12.) A karok végén voltak a mécsesek, melyekben tiszta olivaolaj itatta át a kanócot. E lámpának (héberül: menorah) sosem volt szabad kialudnia.

Magának a főpapnak kellett naponta a mécses égő kanócát megtisztogatni.

Megj.: A zsidók még mindig ünneplik minden évben a Chanukka-ünnepet. A Chanukka-mécses lámpái a szentély (és a templom) „menórájára” emlékezve égnek.

Mit jelent ez nekünk?

A mécses fénye a „világ világosságának”, az Úr Jézusnak a szimbóluma. A mécsest tápláló olaj a Szentlélek kiábrázolója. Minden hívő, aki Krisztussal élő kapcsolatban van, világosságot áraszt maga körül, de csak a Szentlélek által.

Az illatáldozati oltár (2Móz 30,1–10)

A szentélyben, a kárpit előtt középen állt az illatáldozati oltár akácfából, arannyal burkolva. 1 könyöknyi volt a széle, hossza, egy-egy szarvval a sarkokon. Arany szegélyt kapott körben, s két oldalára egy-egy aranygyűrűt, amikbe az akácból készült, arannyal bevont akác hordozórudak kerültek.

A pap reggel és este jóillatú füstölőszert égetett rajta, egyben feltöltötte a gyertyatartó mécseseit. A tüzet az áldozati oltárról kellett meggyújtani. (Vö. 4Móz 18,7; Lk 1,9)

Évente egyszer a főpap az illatáldozati oltár szarvain engesztelést végzett. Ez a nagy engesztelési napon történt (lásd ott).

Az illatáldozati oltárt nem volt szabad lemásolni.

Mit jelent ez számunkra?

Az illatáldozat az imádság szimbóluma. Gondoljunk csak a Zsolt 141,2-re: „Jusson eléd imádságom, mint illatáldozat, imára emelt kezem, mint esti áldozat!”

A Jelenések 8,3–4 a szentek imádságát az illatáldozathoz hasonlítja. Az illatáldozati oltár nem véletlenül állt olyan közel a szövetség ládájához, amin Isten dicsősége lakozott. Az Úr Jézus a közbenjáró az Atyánál. Az Ő imádsága az igazi illatáldozat, amit „igen szent”-nek neveztek (2Móz 30,10). Imádságban szentül közeledjünk Istenhez, Jézus Krisztus nevében, „aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk” (Róm 8,34).

Áronnak és fiainak a ruhája (2Móz 28)

Áron volt az első főpap. Fiai az első papok: Nádáb és Abíhú, Eleázár és Itámár. Az első két fiú volt az, aki „idegen tüzet” vitt az oltárra, ezért büntetésként rögtön meghaltak (3Móz 10).

A papi ruhákról részletes leírás készült. Ezek a „szent ruhák” méltóságteljesek és ékesek voltak, az Úr szolgálatának dicsőségét tolmácsolták.

Áron öltözéke: hósen (melltáska), efód (papi kötény), palást, mintás köntös, süveg és öv.

Az efód Áron felsőruhája volt, gazdagon hímezték aranyszállal (amit vékony aranylemezből vágtak), kék és piros bíborral, valamint karmazsinfonállal. Finom sodrott lenfonalból készült, két vállrésszel. Az efód két vállrészét öv kötötte össze, ugyanabból az anyagból és ugyanazzal a hímzéssel, mint maga az efód. A vállszalagra ónixkövet erősítettek. Ezekre Izráel 12 törzsének a nevét vésték, mindegyik kőbe hatot, az ősatyák születési sorrendje szerint. Így a főpap szimbolikusan egész népét vállain hordozta, amikor a szent sátorban szolgált. Az ónixköveket aranyfoglalat vette körül, és fonott aranyláncokkal erősítették a vállszalagokra.

A hósent az efód fölé vették fel. Melltáskának vagy mellvédő pajzsnak nevezhetjük. Két réteg drága szövetből készült, ugyanabból az anyagból, mint az efód. Négyzet alakú volt, kétrét hajtva, egy arasz hosszú és egy arasz széles. Arany foglalatban 12 drágakövet helyeztek el rajta, négy sorban hármasával, mindegyikbe Izráel egy-egy törzsének neve volt belevésve. Ezeket arany foglalatba erősítették. A hósent aranykarikákon átbújtatott aranyzsinór rögzítette. Az efódot és a hósent nem kellett egymástól különválasztani, amikor a főpap levetette papi szolgálati ruháját. Így hordozta a főpap az egész népét a szívén, amikor a szentélybe ment. Ha a Bibliában efódról van szó, általában a melltáskát is belegondolják.

Az úrímot és a tummímot be kellett tenni a melltáskába (vö. 3Móz 8,8), hogy „hordozza Áron mindig a szíve fölött a döntéseket”. A Biblia nem közli pontosan, hogy mik voltak ezek a szent tárgyak. Jelentésük: „fény és beteljesedés”. Ám az „ítélet”-hez is van közük. A melltáskának, a hósennek ugyanis a tulajdonképpeni neve: „ítélet melltáskája”. Talán drágakövek voltak, melyek közül az egyik „igen”-t, a másik pedig „nem”-et jelentett.

Amikor valakinek Isten tanácsára volt szüksége, az úrím és tummím segítségével tudhatta meg. Az 1Sám 28,6-ban olvassuk, hogy Saul tanácsot kért az Úrtól, de az úrím nem felelt. A Neh 7,65-ben olvassuk, hogy egy fontos eseménynél a főpapnak jelen kellett lennie úrímmal és tummímmal.

Az efód palástját kék bíborból kellett elkészíteni. A fej számára egy nyílás volt rajta, köröskörül szövött szegéllyel, hogy a nyílás ne sérüljön. Egyetlen darabból állt. Alsó szegélyén gránátalmák lógtak kék és piros bíborból, meg karmazsin fonálból, közöttük arany csengettyűk. A gránátalmák a hit gyümölcseire emlékeztetnek, a csengettyűcskék pedig az ige szavára. Áronnak ezt a palástot kellett viselnie, amikor a szentélyben szolgált. Minden mozdulatnál megszólaltak a csengők. Ez nagyon fontos volt: „Ezt viselje Áron szolgálat közben, hogy hallható legyen a csengés, amikor bemegy a szentélybe az ÚR színe elé, és amikor kijön onnan, hogy meg ne haljon.”

A homlokdíszt aranylapból készítették, s rávésték a feliratot: „Az Úrnak szentelt.” A lemeznek Áron homlokán kellett lennie. Így ő maga is, meg mindenki, akivel csak találkozott, arra emlékezett állandóan, hogy az Úr szent Isten. (Vö. Zak 3,1–5)

A köntös (ing, közönséges papok csak ilyet hordtak) lenvászonból készült, szövött mintával. Ez hosszabb volt, mint a palást.

A nadrág ugyancsak lenvászonból készült, a főpap és a papok is viselték papi ruhájuk alatt.

A papok öltözete: köntös (alsóruha), öv, nadrág, és fejkendő.

Mit jelent ez számunkra?

A főpap az Úr és a nép között közvetített. Általa történhetett csak a kiengesztelés (a nagy engesztelési napon). Közvetlen összefüggés van az Ószövetség főpapja és az Újszövetség Főpapja, Jézus Krisztus között. Ő az út, igazság és élet; senki sem mehet az Atyához, csakis Őáltala (Jn 14,6). A főpapot felkenték. Így az Úr Krisztus is felkent, akit az Atya kent fel Szentlelkével (Mk 1,10).

A főpap a nagy engesztelési napon először saját magáért mutatott be áldozatot. Ezért akart az Úr Jézus Keresztelő János által megkeresztelkedni (vö. Mt 3,13–17). Csak ezután kezdhette el Üdvözítő munkáját. Fontos, hogy mi is tisztelettel és alázattal közeledjünk Istenhez.

A felkenés olaja (2Móz 30,22–33)

A papokat olajjal kenték fel, mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna a szent sátorban.
Kezüket és lábukat is állandóan meg kellett mosni.
A fölkenetés olaja fontos része volt a szent sátor istentiszteletének. Mirhából, balzsamos fahéjból, balzsamos nádból, kassziából és olivaolajból készült.
A szent sátrat és felszerelését is ilyen olajjal kellett megkenni.
Aki ezt az olajat meghamisította, vagy illetéktelent kent meg, azt ki kellett irtani!

Mit jelent ez számunkra?

Mielőtt szolgálni kezdenénk az Úrnak, nekünk is szükségünk van a megszentelésre. Gondoljunk a Szentlélekkel való felkenetésre.

Berendezik a szent sátrat (2Móz 39,33–43; 40; 3Móz 8)

A szent sátrat, és minden tárgyat úgy készítettek el, ahogyan az Úr mondta Mózesnek. Ő ellenőrizte a munkát, s rendben találva azt, megáldotta a munkásokat.

Az Úr aztán azt mondta Mózesnek, hogy a kivonulás második éve első hónapjának első napján állítsa fel a szent sátrat. Akkor kerüljön a láda is a helyére, a szentek szentjébe. Akasszák fel a függönyt. A szent kenyerek asztalát, az arany füstölőáldozati oltárt és az arany gyertyatartót vigyék a szentélybe. Ezek után terítsék a sátorlapokat a szentély fölé, és az ajtónyílást zárják le a kárpittal. Majd az égőáldozati oltárt és a réz mosdóedényt vigyék az előudvarba, és zárják le a bejáratot a függönnyel.

Ezek után kenjék meg szent olajjal a szent sátrat és az egész fölszerelést.

Áronnak és fiainak fölszentelése (3Móz 8)

Mielőtt szolgálatukat megkezdhették volna, Áront és a fiait a szentély ajtónyílásában Mózes megmosta vízzel.
Majd Áronra feladta a főpapi öltözéket, és fölkente őt szent olajjal.
Ezután a papszentelési áldozatok bemutatása következett.
Áron leszármazottai ettől kezdve „örökre papok, nemzedékről nemzedékre” (2Móz 40,15).

A szent sátor használatba vétele (2Móz 40)

A szent sátrat először a Sínai-hegynél, a kivonulástól számított második év első hónapjának első napján rendezték be.

Mózes tette az első kenyereket a szent kenyerek asztalára, és gyújtotta meg először a gyertyatartó mécseseit. Az arany illatáldozati oltáron jó illatú áldozatot mutatott be. A rézmedencét vízzel töltötte meg. Az égőáldozati oltáron bemutatta az első áldozatot. Ezután felhőoszlop borította be az egész sátrat, az Úr dicsősége betöltötte azt. Napközben ott is maradt a felhőoszlop; éjjel pedig „tűz alakjában volt a hajlék fölött” (4Móz 9,15). Mózes először be se tudott menni a felhő miatt.

A gyülekezés sátrából beszélt az Úr Mózesnek. Az áldozatok szabályait, különleges napok és ünnepek megtartását ismertette.

Az áldozatok (3Móz 1–7)

Az Úr részletesen elmondta Mózesnek, milyen áldozatokat mutassanak be.

A pogány áldozatok célja az volt, hogy az isten vagy istenek jótetszését megnyerjék, hogy azok megsegítsék őket. Fizetőeszközül szolgáltak. Az ember ad valamit tulajdonából az isteneknek, hogy kapjon. Izráel nem így áldozott. Tudniuk kellett, hogy amit áldoznak, az az ÚRÉ: „Az Úré a föld és ami betölti” (Zsolt 24,1). Nem a zsidó jött ajándékával az Istenhez, hanem Isten közeledett az áldozatban az emberhez. A tűz volt a jele az áldozat elfogadásának. Így bocsátotta meg Isten a bűnt, amivel vétettünk ellene a bűneinkkel. A zsidók régóta ismerték az áldozást. Még mielőtt ősatyjuk, Ábrahám áldozott volna, már áldoztak. Gondoljunk Kainra és Ábelre (1Móz 4), és Nóéra (1Móz 8).

Az Úr azt akarta, hogy az áldozások szabályosak és rendszeresek legyenek.

Röviden leírjuk az áldozatok formáit:

Általános áldozat

– napi áldozat: égőáldozat, ételáldozat, italáldozat, reggel és este
– heti áldozat: szombatáldozat – kétszer annyi, mint hétköznapon
– évi áldozat: páskaünnepen, pünkösdkor, lombsátrak ünnepén és a nagy engesztelési napon

Áldozati állatok

Tiszta állatok legyenek: négylábú patás állatok, melyek páros ujjúak és kérődzenek: csak szarvasmarha, kos és bárány, bakok és nőstény kecskék; a magot evő madarak közül csupán galambok és gerlicék. Csak hibátlan állatokat lehetett áldozni.

Az áldozati állatok, a fiatal galambok kivételével, legalább nyolc naposak legyenek. Szarvasmarhát általában három éveset; bárányt vagy kecskét pedig 1 éveset áldoztak.

Termésáldozat

Ezt az áldozatot csak később hozhatták, amikor a nép már megérkezett Kánaánba.

– ételáldozat: gabona (búza és árpa első zsengéje) pirítva, liszt vagy kovásztalan kenyér olivaolajjal, tömjén és só
– italáldozat: bor

Az áldozathoz kötelező volt sót is hozzátenni, ami az áldozat tartósságát (és így Isten hűségének a változatlanságát) ábrázolta (gondolj a 4Móz 18,19-re: „sónak szövetsége ez” – Károli).

Tilos a kovász, méz és idegen tűz (saját tűz, nem megszentelt tűz; gondolj Nádábra és Abíhúra – 3Móz 10,1).

Megj.: A kovász az elburjánzó bűn szimbóluma. Vö. amit az Úr Jézus mond a Mt 16,5–12-ben: a farizeusok és szadduceusok tanítását hasonlította a kovászhoz.
A méz édesítőszer, amivel az áldozat tisztasága sérülne.

Az égőáldozat (3Móz 1)

Csak férfiak mutathattak be áldozatot. Az áldozat ép, hibátlan, hímnemű szarvasmarha (bika), juh, bárány vagy kecske lehetett. Szegények két galambfiókát vagy két gerlicét áldoztak.

Egy pap átvette az áldozatot. Az áldozó a kezét az állat fejére tette. Ezzel jelképesen azonosult az áldozati állattal. Majd leszúrta az áldozati állatot. Tehát az nem egy pap vagy lévita dolga volt! Ezzel – helyettese, az áldozati állat által – mintegy önmagán hajtotta végre az ítéletet.

Az életet jelképező vért a pap az oltárra hintette. (A normális húsétellel a zsidók sosem fogyaszthatták a vért.) Az állat élete lépett az áldozó élete helyére. Isten az áldozó bűneit elfogadta és megbocsátotta.

Majd az áldozati állatot feldarabolták, megtisztították, és az oltáron elégették. „Égőáldozat ez, kedves illatú tűzáldozat az ÚRnak.”

Az áldozati állat bőrét nem égették el, azt megtarthatta a pap (3Móz 7,8).

A megszokott napi égőáldozat két ép, egyéves bárány volt. Az egyiket reggelente, a másikat esténként áldozták föl (vö. 4Móz 28,1–4). (Az este itt a kilencedik órát jelenti, vagyis naplemente előtt három órával.)

A vétekért való áldozat (3Móz 4)

Vétekért való áldozatot akkor kellett bemutatni, amikor
– a népből vétkezett valaki,
– egy pap vagy a főpap vétkezett,
– az egész nép vagy a nép egy csoportja vétkezett.

A vétekért való áldozatot ugyanúgy kellett bemutatni, mint az égőáldozatot.

Aki a vétekért való áldozatot hozta, rátette kezét az áldozati állat fejére. Ha az egész nép vétkezett, akkor a vezetőiknek kellett ezt megtenniük.

Ha papnak volt vétke, akkor a pap maga vágta le az áldozati állatot.

A fölfogott vért a szentély bejáratához kellett vinni. Itt a pap vérbe mártott ujjával hétszer meghintette a szentély ajtókárpitját. (Zsidó rabbinus hagyományok szerint a papnak a vérbe mártott ujjával meg kellett érintenie az ajtókárpitot.) Majd belépve a szentélybe, a pap a füstölőáldozati oltárhoz ment, és megkente az oltár szarvait vérrel. Majd kiment az udvarra, és az égőáldozati oltár lábához öntötte a maradék vért.

Az áldozati állat maradékát (hús, bőr, kövérje, belsőségek, trágya) nem az égőáldozati oltáron kellett elégetni, hanem a pap kivitte azt a táboron kívülre, egy tiszta helyre, ahová a hamut öntik, és ott égette el egy farakáson. Az égőáldozati oltáron csak a veséket és a kövérjét égethették el a májon lévő hártyával együtt. A papok, mielőtt az áldozati állatot a táboron kívülre vitték elégetni, maguknak kivehették a hús egyharmad részét. (Ugyanez állt a jóvátételi áldozatra is.)

A jóvátételi áldozat (3Móz 5 és 7)

A bűnért való áldozat és a jóvátételi áldozat sokban hasonlítottak egymásra. Volt különbség is: a bűnért való áldozat esetében áthágtak „csak egyet is az ÚR tilalmai közül”, vagy mulasztást követtek el az istentiszteletet illetően; a jóvátételi áldozatot pedig főleg a felebarát elleni vétség esetén mutatták be, de akkor is, amikor pl. a tizedet vagy az első zsengét nem adták meg.

A jóvátételi áldozat tehát a nem szándékosan elkövetett bűnök jóvátételét célozza (vö. 4Móz 15,27–31).

Az ételáldozat (3Móz 2)

Az ételáldozat lényege, hogy a kapott javakból valamit visszaadtak az Úrnak. Közben a tőle való áldásokra emlékeztek („emlékeztető” áldozat, 2. v.).

Az ételáldozat elég; „kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak”.

Ételáldozatként kevés lisztet, olajat és tömjént égetett el a pap. A maradékot megtarthatta. Másik formája ugyanannak az ételáldozatnak kemencében vagy sütőlapon sült.

Az ételáldozat mellé társult az italáldozat, egy kis bor. Az első termésből, a zsengéből is adtak ételáldozatot.

A békeáldozat (3Móz 3 és 7)

A héber „sjelamiem” szó jelentése: „áldozat, mely békét hoz” jelentésű („sjalóm” = „béke”). A belső békéről van itt szó.

Hím vagy nőstény szarvasmarhát, kecskét vagy juhot áldoztak. Az áldozónak most is rá kellett tennie először a kezét az áldozati állatra. A vért az oltár körül hintették szét. Az áldozat javát az oltáron elégették.

A békeáldozatot a kapott áldásokért is bemutatták. Nem feltétlenül jelentős eseményekért való hálaadás volt. Olvasunk a Bibliában szomorúság és gond idején bemutatott békeáldozatról is (vö. többek közt 2Sám 24). Létezik továbbá „fogadalmi békeáldozat”. Akkor hozták, amikor valaki speciális fogadalommal, ígérettel jött az Úrhoz. Az utolsó békeáldozat-tipus az „önkéntes áldozat”, amit spontán módon hoztak, Isten iránti szeretetből.

A békeáldozat különlegessége, hogy az áldozó az áldozat harmadrészét visszakapta. A legjobb rész, a kövérje lett az ÚRÉ. A második rész a papoké (mell és vállak), a harmadik rész pedig (ami visszamaradt) az áldozóé. Így három különböző „fél” részesedett ugyanabból az áldozatból. Az áldozó a maga harmadrészével szabadon rendelkezett, áldozati lakomát tarthatott belőle.

Mit jelent ez számunkra?

Azért soroltuk fel az áldozatok fajtáit, hogy a gyerekek bepillantást nyerhessenek az istentiszteletbe. Megérthessék, mit jelent áldozni. Különösen a bűnért való áldozat fontos. Volt megbocsátás: az oltár mindig készen állt, a tűz égett rajta. Aki valamilyen bűnt követett el, a nap bármelyik órájában mehetett az Úrhoz. A hálaáldozat is érthető a gyerekek számára. A hála igazán gyermeki tulajdonság! Adni akarok, mert én magam is sokat kaptam. Ez Istennek is kijár. A hálából adás örömet szerez: hálaáldozat után gyakran tartottak áldozati ünnepet.

Természetesen minden áldozat a nagy Áldozatra, az Úr Jézusra mutat, aki önmagát áldozta népe bűneiért.

A nagy engesztelési ünnep (3Móz 16; 23,27–32)

Az ortodox zsidók ezen a napon ma is azért imádkoznak, hogy bocsánatot kapjanak valamennyi bűnükre, amit az előző évi nagy engesztelési ünnep óta elkövettek. Egész nap nem dolgoznak. Még a turistáknak sem szabad fényképezni.

Az ószövetségi zsidók ezen a napon megbánták bűneiket, és bűneik bocsánatát kérték, amiért égőáldozatot, bűnért való áldozatot vagy engesztelő (jóvátételi) áldozatot kellett bemutatni.

E napon nem dolgozhatott senki, még a jövevény sem. „A teljes nyugalom napja legyen ez nálatok”, így „megtisztultok minden vétketektől”. „Örök rendelkezés ez.” (3Móz 16,30–31)

A zsidó nép ezen a napon valóban megbánta a bűneit. Bocsánatért esedezett ahhoz, akit a bűneivel félreismert és megbántott.

Általános bűnbánó és vezeklő nap volt. Az egész népet összehívták. A 4Móz 10,2–3-ban olvassuk, hogy a két ezüst harsona hangjára az izráeliták ezrei özönlöttek a szent sátorhoz.

A főpap szolgálata a nagy engesztelési napon

Csak a papok léphettek be ezen a napon a szentélybe, a köznép csupán az udvaron tartózkodhatott.

A szentek szentjébe évente egyszer, ezen a napon volt szabad belépni, mégpedig csakis a főpapnak. Ezt az egészen különleges napot a hetedik hónap (Etánim) tizedik napján tartották (ez ma a Tisri hónap, amin a zsidó újév kezdődik, nálunk szeptember).

Ezen a napon a főpap volt a központi személy. Aznap nemcsak a különleges szertartásokat végezte, hanem a megszokott papi munkát is.

Áron, a főpap nem mehetett be akármikor a szentek szentjébe, vagyis a kárpit mögötti ládához és a kiengesztelés fedeléhez. Ha mégis megtenné, meg kellene haljon: „mert a födél fölött (Én, az Úr) jelenek meg felhőben”. Csak a nagy engesztelési napon végezhetett ott szolgálatot.

Gyolcsból készült szent köntösbe öltözve először a szokott napi áldozatot mutatta be. Miután megmosta a kezeit és lábait, az egyéves bárány húsdarabjait és kövérjéjét az oltár tüzére tette. Majd a bárány vérét az oltár körül locsolta ki. Ezután feltöltötte az arany gyertyatartó mécseseit, és illatáldozatot mutatott be az illatáldozat oltárán.

Csak ezután kezdődött a nap különleges szolgálata. Két gondosan kiválasztott kecskebakot vitt a szentély ajtaja elé. Ezzel szentek lettek. Az egyiket kisorsolta az Úrnak, a másikat Azázélnak. Majd mindkét baknak várnia kellett a szentély ajtaja előtt, míg szükség nem lesz rájuk. Áron ezután egy fiatal bikát mutatott be vétekáldozatul magáért és háza népéért. A vért fölfogta egy tálba, s bement vele a szentek szentjébe. Szenes serpenyőjében az oltárról vett parazsat vitt és illatos tömjént. Az illatáldozat füstje miatt Isten jelenlétét nem láthatta, hogy meg ne haljon.

Ujjaival a bika véréből hintett a fedélre, majd hétszer a fedél előtti földre. Aztán az udvaron lévő égőáldozati oltárhoz ment, és hétszer meghintette a vérrel az oltár szarvait. A szentély illatáldozati oltárának szarvait ugyanígy (vö. 2Móz 30,10).

Az így megtisztult főpap bemutathatta népe kiengesztelésére az áldozatot.

Ezután áldozták fel azt a bakot, amelyik sorsvetéssel az ÚRé lett.

Áron újra bement a szentek szentjébe, most a levágott bak vérével. Mivel még égett az illatáldozat, ebből a vérből is hintett a fedélre, és hétszer a láda elé. Ezzel a nép egy év alatt elkövetett bűneire kapott bocsánatot. Így ment végbe a népért való kiengesztelés.

Ezután kezeit az élő bak fejére tette (Azázélé), és megvallva a nép bűneit, azokat mintegy ráhelyezte a bak fejére (bűnbak). Majd a bakot kivitték a pusztába. Így vitte el a bak a nép bűneit messze a sivatagba.

Közben Áron bement a szentélybe. Ott levette a fehér gyolcs öltözéket, és megmosakodott. Újra fölvette főpapi ruháját. Majd önmagáért és a népért a bika és a bak kövérjét égőáldozatul megáldozta az égőáldozati oltáron.

Többi részüket a táboron kívül égették el. Aki ezt tette, annak saját magát és a ruháit is meg kellett mosnia, s csak ezután térhetett vissza a táborba.

Még hátra volt az úgynevezett „ünnepi áldozat” (vö. 4Móz 29,8–11). Egy bikaborjút, egy kost, hét egyesztendős bárányt, és a hozzájuk tartozó étel- és italáldozatokat égőáldozatul ajánlották, majd egy kecskebakot bűnért való áldozatul.

Annyira ügyeltek az Úr szolgálatára, hogy az engesztelés után ezt az áldozatot – a szent cselekedetek elvégzése közben a főpap és a nép által elkövetett bűnökért – még be kellett mutatni. Az Úrnak való szolgálatot sosem lehetett befejezettnek tekinteni.

Mit jelent ez számunkra?

A szent sátor szertartásai a bűnről beszélnek, ami miatt kiengesztelés kell. De Isten kegyelme nélkül hiábavaló lett volna minden áldozat: „Mert lehetetlen, hogy bikák és bakok vére bűnöket töröljön el.” (Zsid 10,4)

Az engesztelési ünnep a bűnbánat és az Istennel való kapcsolat helyreállítását hangsúlyozta. A bűn az elbukott ember lényegéhez tartozik. Lehetne minden napunk engesztelési nap. Istenhez való imádságunk az eszköz, melyben megköszönhetjük Krisztus egyszeri és tökéletes áldozatát. Az Isten Bárányának helyettes halála egyszer s mindenkorra kiengesztelte Istent.

A nyugalom esztendeje (3Móz 25,1–7)

Minden hetedik évben meg kellett tartani a szombatévet. Ebben az évben nem volt szabad művelni a földet, dolgozni a szőlőskertekben. Ami az aratás után magától kihajtott és megérett, nem volt szabad learatni. Csak a napi szükségletekre valót szedhették le maguknak, szolgáiknak és az állatoknak. Így a föld pihent, nem merült ki. Ebben az évben több időt szentelhettek Istennek és egymásnak. A jótékonyságot is gyakorolhatták.

A jubileumi év (3Móz 25,8–22)

Minden hetedik szombatévet, azaz minden ötvenedik esztendőt jubileumi évként kellett ünnepelni. A nagy engesztelési ünnepen az egész országban meg kellett fújni a harsogó kürtöt. A vetés és aratás tilalmán kívül ebben az évben kötelező volt még a zsidóknak:
– mindenki szabadságát visszaadni,
– minden adósságért zálogba vett birtokot visszaadni.

Három ünnep

A három főünnepet Mózes 2., 3. és 5. könyve nevezi meg. Évente három alkalommal, páskaünnepen, a hetek ünnepén és a lombsátrak ünnepén „jelenjék meg minden férfi az ÚRisten színe előtt” (2Móz 23,17).

A kovásztalan kenyerek ünnepe (páska) (2Móz 23,15; 3Móz 23,5–8; 5Móz 16,1–8; vö. 2Móz 12; 48. lecke)

Az első hónap (Ábíb) tizennegyedik éjszakáján kellett a páskát, a páskabárányt elfogyasztani, emlékezve az egyiptomi kivonulás éjszakájára. Majd hét napon át kovásztalan kenyeret kellett enni (nyomorúság kenyere). Az első napon a népet összehívták a szent sátorhoz. Dolgozni sem volt szabad aznap. Minden nap égőáldozatot mutattak be. A következő szombat utáni napon (vagyis a hetedik napon) a népet újra összehívták a szent sátorhoz. Akkor sem volt szabad dolgozni. Az első kévét bemutatták Istennek áldozatul. Természetesen ezt csak a Kánaánba bevonulás után tehették meg.

Majd egy egyéves bárányt kellett áldozni égőáldozatul, mellé lisztet és olajat ételáldozatként, meg bort italáldozatként.

„Örök rendelkezés ez nektek nemzedékről nemzedékre minden lakóhelyeteken.” (3Móz 23,14)

A hetek ünnepe (pünkösd) (2Móz 23,16; 3Móz 23,15–22; 5Móz 16,9–12)

A páskaünnep kezdetétől számítva hét héttel új ünnep kezdődött. A „hetek ünnepét” az Újszövetségben „pünkösd”-nek nevezték (vö. ApCsel 2,1; a görög „pentekoste” = ötvenedik szóból eredően).

Ekkor mutatták be hálaáldozatukat a termésért. Vidám ünnep volt, ahol fiaikkal és lányaikkal, szolgáikkal és szolgálólányaikkal együtt örvendeztek az Úr előtt. Bevonták az ünneplésbe a lévitákat, özvegyeket, árvákat és a jövevényeket is.

A lombsátrak ünnepe (2Móz 23,16; 3Móz 23,34–43; 5Móz 16,13–15)

A lombsátrak ünnepe is hálaadó ünnep volt. Arra emlékeztek, hogy a sivatagban is sátrakban laktak. (Emlékezz az első állomásra Gósen földjéről elindulva: Szukkót = „kunyhók”; 2Móz 12,37!)

A lombsátrak ünnepét (vö. Jn 7,2) közvetlenül a szérűről való betakarítás és a szüret után kellett megtartani. A hetedik hónap tizenötödik napján kezdődött, és még hét napig tartott. Vidám ünnep volt.

Az ünnep első napján kunyhókat készítettek. Ehhez „nemes fákról való gyümölcsöt, pálmaágakat, sűrű lombú faágakat és fűzfagallyakat” gyűjtöttek (3Móz 23,40). Hét napig laktak ezekben a lombsátrakban. A nyolcadik napon, amikor ismét házaikba költöztek, a Jn 7,37 szerint az ünnep „nagy napja” volt. A Kánaánba való megérkezésre emlékeztek e napon.

Ezen az ünnepen is részt kellett vennie mindenkinek: szolgáknak, gyermekeknek, özvegyeknek, árváknak és jövevényeknek.

A lombsátrak ünnepét természetesen a Kánaánba érkezés után ünnepelték először.

Mit jelent ez számunkra?

A három nagy ünnepből mi kettőt ismerünk: a húsvétot és a pünkösdöt.

A páska eredetileg emlékünnep volt: az egyiptomi kivonulás ünnepe. Nekünk pedig az Úr Jézus föltámadásának emlékünnepe. A zsidók az egyiptomi rabszolgaságból való szabadulást köszöntötték e napon, a keresztyének pedig a bűnből való szabadulást, amit az Úr Jézus szenvedése és halála végzett el, és feltámadása erősített meg.

A pünkösd elsősorban aratási ünnep volt. Pünkösdről olvasunk az ApCsel 2-ben, ott is hallunk első zsengéről, de Jézus Krisztus gyülekezetének elsőszülötteiről is. A keresztyénség számára a Szentlélek kitöltésének napja.

A lombsátrak ünnepe a pusztai sátrakban lakás emlékünnepe, de számunkra már nem fontos. Mégis el lehet gondolkodni azon: ki az, aki szilárdan hisz az örök hajlékban (5Móz 33,27), ahol Jézus Krisztus készít helyet számunkra (Jn 14,2).

Énekek:

Református énekeskönyv: 42:1–2; 99:1–4; 134:1–3; 135:1–2; 162:1–2.5; 163:1–3; 165:1–26; 286:2.5–8
Jertek, énekeljünk: 55; 65; 125; 131; 153; 196
Harangszó:14; 15; 40:1–2.6; 50:1.4; 55
Dicsérjétek az Urat!: 6; 30; 40; 47; 159:1–2
Erőm és énekem az Úr: 59; 66; 72; 95; 97; 101

Megjegyzések:

Kisebbeknek – A kisiskolások e lecke adataival, bonyolult szertartásaival még nem boldogulnak, nem tudják feldolgozni. Nem is szükséges.
Elég, ha nagy vonalakban elbeszéljük, hogyan készítették el a szent sátrat. Mutassuk meg a berendezést kép vagy alaprajz segítségével. Halljanak a ládáról, a kerúbokról, és hogy az Úr ott lakott.
Mondjuk el, mi volt a főpap és a papok munkája: mosakodniuk kellett, mielőtt áldozni mentek volna a két oltárhoz, a gyertyatartó lámpáit meg kellett gyújtani, a szent kenyereket hetente egyszer cserélni kellett stb. Végül arról is eshet szó, hogy a nagy engesztelési napon a főpapnak vért kellett hintenie a láda fedelére.
Az elbeszélést kerettörténetbe is helyezhetjük, ami életszerűbbé teheti a gyermekek számára (lásd a munkalap **Feldolgozását).

Nagyobbaknak – A felsősök számára is jól alkalmazható a kerettörténet, csak bővebben, részletezőbben. Számukra több leckében, sorozatban is feldolgozhatjuk az itt tárgyaltakat. Persze nem „kell” mindent besűríteni egy-két órába. Amire nem jut idő, hasznos hát-térinformáció lehet a későbbiek során is (pl. az ünnepek).

Kapcsolódási lehetőségek iskolai tárgyakhoz (a NAT alapján):

Történelem / Társadalmi ismeretek (Osztályfőnöki)

  • A zsidó történelem kezdetei: a szent sátor és a hozzá kapcsolódó istentisztelet. Zsidó ünnepek. (***)
  • A zsidó és a keresztyén ünnepek összehasonlítása. (***)

Magyar nyelv és irodalom

  • Elbeszélő fogalmazás írása leíró részletekkel: egy ünnepi szertartás és a szent sátor bemutatása szubjektív nézőpontból, elképzelt személyes élmény alapján. (***)

Vizuális kultúra (Rajz – Művészettörténet) / Technika

  • A szent sátor tanulmányozása rajzokon (alap-, metszeti és látszati rajz) és rekonstrukciós ábrázolásokon, modellekről készült képeken keresztül. (** ***)
  • A szent sátor és környezete:
    – rajzolás nagy méretben, csoportmunkában;
    – makettkészítés gyurmával. (**)
  • A szent sátor és udvara:
    – méretarányos alaprajz készítése a berendezési tárgyak jelölésével is;
    – méretarányos modell készítése papír, textil, esetleg más anyagok felhasználásával. (***)

Vázlat:

Becalél és Oholiáb
a Szent sátor és felszerelése papi ruhák
Áron: főpap – fiai: papok
istentisztelet a Szent sátor körül
– áldozatok
– ünnepek

Ehhez a leckéhez feladatlapok is tartoznak, és külön tanári segédanyag a feldolgozásukhoz. Mindezek a tartalmak, illetve a teljes leckét tartalmazó pdf dokumentum letöltése már csak előfizetőink részére érhető el! Előfizetéshez kattintson ide!